bdt.transindex.ro

A TÖRTÉNELEM TERHE

Krakkói napló 2. Oświęcim-Auschwitz

Bakk-Dávid Tímea utolsó frissítés: 12:19 GMT +2, 2011. november 9.

Már be sem kapcsolod, már nincs is fotógép, ablak sincs, csak halott tárgyak, és a valamikori élők emléke, fényképe, tetovált száma, izzadtsága a rabruhákba szívódva.

Oświęcim. Ha csak a német nevet ismerted eddig, helló. Akár az orrod előtt indulhat a busz, s nem jössz rá, hogy rajta a helyed, ha Auschwitzba akarsz eljutni. A krakkói pályaudvaron a közönségszolgálatos sráctól unott rutinválaszt kapsz a kérdésre, honnan és mikor indul. Félóránként minimum megkérdezik tőle.

Auschwitz nincs benne a kötelező programban. Aki úgy érzi, el kell mennie oda, úgyis megteszi. A szűkebb csoportból – újságírók – csak én és a szlovéniai kolléga voltunk. Rá kell szánni egy fél napot legalább, 70 km Krakkótól. Mint utólag megtudom, pont aznap voltam ott, amikor a gárdisták.

Az ember azt hiszi, mindenre fel van készülve, amikor meg akarja nézni azt, ami megmaradt a koncentrációs táborokból. Látta a leghíresebb fotókat, olvasott a borzalmakról, az orvosi kísérletekről, a halálra éheztetésről és dolgoztatásról, a náci halálgépezet embertelenül precíz működéséről, a gonosz banalitásáról.

Állsz az üveg mögött, a sok-sok köbméternyi gyerekruha, cipő, játék, szemüveg, kefe, kitudjami halmai előtt. Ráizzad a kezed a fotógépre, már be sem kapcsolod, már nincs is fotógép, ablak sincs, csak halott tárgyak, és a valamikori élők emléke, fényképe, tetovált száma, izzadtsága a rabruhákba szívódva.

Indulás a krakkói buszpályaudvarról

A haláltáborok a szövetségesek légifelvételén

teljes képtár»

És megszólal a füleden a fejhallgató, amelybe a lengyel idegenvezető már a túlsó teremből darálja borzasztó kiejtéssel az angol ismertető szöveget. Próbálod lehalkítani, legalább belül, továbblöknek, a sornak haladnia kell, jön a következő csoport. Egyéni látogatókat csak 3 után engednek be, az túl késő, így csoporttal vagyok én is, terelgetnek, mi meg engedelmesen, libasorban csoszogunk. Adatok, évszámok röpködnek, és sokat, sokat gyalogolunk, kb. 3 órás a túra, és egyszerűen nincs esély elvonulni. Menekülni.

Nagyon sok lengyel katolikus főpap, értelmiségi, ellenzéki és egyszerű munkásember halt itt meg; Auschwitz nemzeti emlékhely is, Lengyelország mártírjainak komor síremléke.

Most a börtönbarakkba megyünk, majd a kivégzések helyszínére, busszal át Birkenauba, nicsak, ez volt az egyik vagon, itt jobbra felrobbantott barakkok, emitt az egyetlen megmaradt gázkamra, tessék, ezek az emlékművek, gyorsan vissza a buszhoz, ha még bírják, menjünk be a női barakkokhoz, itt mosdottak, itt végezték a dolguk, már ha volt erejük idáig elgyalogolni, futás, indul a busz, köszönöm a figyelmet. Hátborzongató egymáshoz préselődve, alig szuszogva kibírni azt a 3 kilométert, vissza a múzeum parkolójába.

Kiszabadulsz, rohansz, pihegve felugrassz a buszra, épphogy eléred a krakkói járatot. Sötétedik, másfél óra út egyedül, ismeretlenül, befele fordulva. Végül is az idegenvezető sokkterápiát alkalmazott: megállás nélkül darált mondókája “visszatekerhető”, mintha még mindig a fülemen volna az az átkozott fejhallgató. És már soha nem is tudnám levenni.

Egy fogoly napi adagja: reggelire híg kávészerűség, ebédre leves, vacsorára kávé, 300 gramm fekete kenyér kis kocka margarinnal

200 gyereket találtak a táborban a felszabadítók; ezt a képet egy szovjet katona készítette

Az orvosi kísérletek hírhedt 10-es blokkja. Nem látogatható

Figyelmeztető felirat a halálfal udvarára történő belépés előtt

teljes képtár»

*

A hajakat nem szabadott fényképezni – persze egyesek fittyet hánytak a figyelmeztetésre az angol nyelvű, de amúgy főleg indiai és kínai turistákból álló csoportban.

Miután az áldozatok megfulladtak, a gázkamrát kiszellőztették, és a testeket módszeresen, mintegy futószalagon átvizsgálták, főleg ékszerek és aranyfogak után kutatva. De lenyírták a hajat és a testszőrzetet is, amit német textilgyáraknak adtak el. Pokróc, kabát készült belőlük. Mindent, a szó szoros értelmében mindent felhasználtak, az emberi hamvakkal a környező földeket trágyázták. A megmaradt hamvakat egy vízzel teli mélyedésbe szórták – a kis tó partján a zarándokok fényképet, égő gyertyát, virágokat helyeztek el.

Távolabb fiatal izraeli csoport üldögél egy volt barakk helyén, csendben beszélgetve.

Ha belegondolsz, hátborzongató szenvtelen arcú, kattingató és pózoló turistákat látni egy tömeggyilkosság helyszínén. Nemhogy pózoló neonácikat.

Állítólag itt, a földben, Birkenauban, van egy hely, ahová elrejtették üzeneteiket, vallomásaikat a halálraítéltek, mondja az idegenvezető, ezúttal lassú, ünnepélyes hangon. Soha nem tárták fel – int a mező felé.

Valaha itt sár volt, hamu, vér, ürülék. A fű élénkzöld, pedig október van. Szépen gondozzák.

Auschwitz-Birkenaut, azaz a KL Auschwitz II.-t 1941-ben kezdték építeni, miután a KL Auschwitz I. túl kicsinek bizonyult a foglyok befogadására

A barakkok nagy részének csak a romjai vannak Birkenauban

Egy restaurált vagon a deportáló szerelvényekből. Több mint 400 ezer magyar zsidót deportáltak Auschwitz-Birkenauba hasonló kocsikban 1944 folyamán, többségük már érkezés után közvetlenül a gázkamrákban végezte

teljes képtár»

*
„Auschwitzban is voltál?!” Általában meglepődnek az emberek. Talán mert mifelénk nem számít természetesnek, hogy valakit érdekelhet egy, a saját szűkebb kisebbségi közösség történelmén is túlmutató nemzetközi tragédia. Nem azért, mert az emberek rosszabbak vagy ignoránsak – állítólag valamilyen szinten normális, hogy a saját hosszú távú fennmaradásukat valamilyen oknál fogva veszélyben érző kisebbségi közösségek elsősorban saját maguk történelmére, kultúrájára, sorsproblémáira fókuszálnak. (A baj ott van, hogy nem látják be, a holokauszt a mi történelmünk része is.)

Mint ahogy a világ vagy Európa aktuális történései iránti általánosnak mondható közömbösség is valószínűleg „normális reakció” olyan emberek részéről, akiknek túl kell élniük valahogy ezt a hónapot is, itt, Romániában. Leszarják, mi van Afrikában, hiszen harmadik világot itt is látnak, elég kimenni a falu végi cigánytelepre. Az utóbbi három évben tanultak egy új szókapcsolatot: nemzetközi gazdasági/pénzügyi válság, de az erről szóló cikkek a helyi lapokban nem magyarázzák különösebben a kontextust, a válság olyasmi, mint egy természeti csapás, jegeseső, istennyila, azzal a különbséggel, hogy vele kapcsolatban a bankokat szokás szidni. (Mondjuk joggal, de nem úgy... értitek.)

Szóval Auschwitz. A rácsodálkozás még a jobbik eset, sokan csak udvariasságból hallgatnak, vagy kajánul megkérdik, hogy „na, és láttad a gázkamrákat?” És amikor azt mondom, hogy csak egy maradt épen, az is egy régebbi, mert a németek felrobbantották, hogy eltüntessék a bizonyítékokat, akkor azt mondják, hogy „Aha.” Van, akinek el sem mesélem, nem is tudom, miért. Nem félek a vitától. Csak fáraszt. A szó legszorosabb értelmében bénító, reménytelen fáradtság fog el.

*

Németországi ismerős látogat haza, huszonéve kinn él. Fel van háborodva, hogy mennyire átmosták szegény németek agyát, állandóan csak a holokausztról tanulnak, és egyre csak sulykolják beléjük a bűntudatot, mintha ők lennének a felelősek az elődeik bűneiért. Széleskörű egyetértésre talál az asztaltársaságban. Hallgatok. Otthon elolvasom a magyarországi tanterv- és módszerjavaslatot a holokausztoktatásról – szimpi. Egy ilyen magyar tanulmányútra elmennék: a nemzetközi csoporttal végigrohanni más, mint egy magyar csoporttal rászánni az időt, szüneteket tartva, ahol szükség, és megnézni a magyar vonatkozású emlékeket. (Azt hiszem, sajnos Romániában fel sem merülne állami iskolákban auschwitzi osztálykirándulások szervezése; egyéni akciók vannak csupán, feltételezhetően inkább egyházi alapon.)

Egy Facebook-vita jut eszembe „a történelem hasznáról és káráról”: egy második világháborús vérengzést dokumentáló kötetről vélték úgy, fölösleges ezzel – és hasonló témákkal – foglalkozni, mert a múlt bolygatása csak az ellentéteket, az etnikai gyűlöletet, utálatot szítja, és konfliktusokhoz vezethet. S így soha nem lesz megbékélés.

Hát igen, a történelem terhe kényelmetlen. „Én nem mennék el Auschwitzba; nem bírnám ki.” „Már a Terror Házától is kikészültem.” Egyesek szerint jobb nem belenézni a 20. század sötét kútjába. (Vajon mit mondanak az emberek 60-70 év múlva a 21. század elejéről?)

Elfogadom az érvet, hogy a historizmus, a történelem iránti obszesszió életellenes, és megakadályoz a továbblépésben (legyen szó akár egyetlen személyről, vagy egy közösségről). Ám az alternatíva nem a felejtés, a „történetietlenség”, hanem a „történelem felettiség” (művészet, vallás – de nem mint „az élet dekorációi”, hangsúlyozza Nietzsche – és miért ne: a tudomány).

Lehet, sőt kell verset írni Auschwitz után is. Talán ez az egyetlen esélyünk.

*

Minden tömeggyilkosság és népirtás voltaképpen nullpont. Utána semmi, de semmi nem lesz már olyan, mint azelőtt (lehetett volna). Folt támad a történelem patchworkján. Az amerikai, ausztrál őslakosok kiirtása. Örmény népirtás. Holodomor. Soá. Ruanda. Észak-Korea.

És aki most azzal jön, hogy ez és ez hiányzik a felsorolásból, vagy miért nem csak egyetlen tragédiát emeltem ki, az nem érti a lényeget.

Jövőbeni lehetséges szomszédaink, gyerekeink jövőbeni játszótársai váltak, válnak füstté. A legkevesebb, amit tehetünk, hogy tiszteletben tartjuk az áldozatok emlékét. A morális kötelesség banalitása: tudunk róluk, elmeséljük és továbbadjuk a történetüket. És teszünk azért, hogy nem, nem, soha ne történhessen meg ismét...

*

Hogy kivel tartok? Mindig azzal, akit igazságtalanul bántottak, és nem tudta megvédeni magát.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

Már be sem kapcsolod, már nincs is fotógép, ablak sincs, csak halott tárgyak, és a valamikori élők emléke, fényképe, tetovált száma, izzadtsága a rabruhákba szívódva.

Kapcsolódó

További infó