2019. október 21. hétfőOrsolya
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város
bdt.transindex.ro

EZ A VÁROS KIRÁLY!

Krakkói napló 1. Vendégségben a Nagy Lengyel Testvérnél

Bakk-Dávid Tímea utolsó frissítés: 15:08 GMT +2, 2011. november 2.

Pária országa(i) vagyunk? Népért síró, bús, szétnyomott cipősarkú értelmiségiek? Akik alázattal állnak sorba Európa bőségszaruja előtt, valahol Brüsszelben vagy Krakkóban vagy Berlinben egy svédasztalnál.


Itt az ideje, hogy hivatalosan is csatlakozzam a Krakkó-rajongók klubjába. Ami idehozott: egy uniós konferencia, némi genealógiai kötődés, közös dics- és vészkorszakok, a kelet-közép-európaiság személyes újrafelfedezése.

A II. János Pál pápáról elnevezett reptéren a lengyel EU-elnökség külön standot kapott, érkezéskor első dolgom beszerezni tőlük a várostérképet és alapvető információkat arról, hogy jutok a belvárosba. Amúgy a reptér nem tűnt nagynak, és sajnos egyetlen direkt járata sincs Romániába.

Az első lengyel szó, amit megtanulok, a “kantor”. Mindenhová ki van írva szerencsére angolul is: “exchange office”. A pénzváltók az ezredforduló kolozsvári feketevalutásain (emlékeztek még? ott álltak a Szent Mihály templom főbejáratával szemben) is túltesznek pofátlanságban, akkora árréssel dolgoznak. És hivatalosan kopasztják meg az óvatlan turistát, akinek pont vasárnap délelőtt jut eszébe sürgősen beváltani 20 dollárt. 60 zloty helyett 45-öt kapok, s még örüljek, hogy nyitva voltak… Amúgy az árak saccperkábé kolozsvári színvonalúak, a lej és a zloty nagyjából egyenlő értékű (1 lej 0,99 zloty), csak hát ott a minimálbér (nem átlagbér!) 1380 zloty körül van, és jövő januártól eléri az 1500-at.

A lengyelek plázákban, piacokon, boltokban fitogtatják vásárlóerejüket, a belvárosi szórakozóhelyek tömve vannak, a járókelők többnyire vidámak és mosolygósak, és roppant segítőkészek egyébként, ha útba kell igazítani egy eltévedt turistát. De érvényesül itt is a belváros-periféria ellentét: az egyik külső krakkói kerületben már kevésbé jólöltözöttek, angolul sem tudnak az emberek, és csak az éjjel-nappal nyitva tartó boltocskában van forgalom, ahol a cégtáblán hatalmas betűkkel hirdeti: Alkohol.



galeria_3785.JPG
Gondolnátok, hogy ez egy vasútállomás?
galeria_3784.JPG
Pláza
galeria_3786.JPG
galeria_3787.JPG
galeria_3788.JPG
galeria_3789.JPG
Itt is működik városi biciklikölcsönző rendszer


A belvárosi kávézók, kocsmák és hostelek meglepően olcsók, a helyi sör korsója 8 zloty, kevesebb, mint 2 euró, és azért mégiscsak egy közel egymillió lakosú, népszerű európai turistavárosban vagyunk. Összehasonlításképpen a Wawel mellett, ötcsillagos hotelben 13 zloty a sör, ugyancsak 8 zlotyért akkora kebabot eszel a központi pályaudvar mellett, hogy a galambok is jóllaknak.

A középkori Európa legnagyobb piactere a 21. században és ősszel is pezseg az élettől. Nemcsak a mindenféle nációjú látogatók és az egyetemisták lepik el és veszik birtokba a köztereket, parkokat, padokat, kávézókat, hanem a lengyel középosztály, amely vagy Krakkóban él, vagy felruccant egyet szórakozni a lengyel királyvárosba. Ingyombingyom-vásár van a Posztócsarnokban,


de itt még a bóvli is minőségibb,

komolyan. Fa és fém alapanyag legalábbis, nem műanyag kaka. A szuvenírboltokban rengeteg sárkányfigura: sárkány gyurmából, sárkány fémből, sárkány a hűtőmágnesen, a címeres bögrén, plüss-sárkány... ez a város egyik szimbóluma. Ahogy a Wawelben egy kedves barna nő elmesélte, a legenda szerint a város alatt egy hatalmas barlangban él(t). Hát sajnos, a földalatti múzeumokba nem jutottam el.

A Kazimierz zsidónegyed is kimaradt, pontosabban egyik éjjel arrafele sétáltunk olasz, spanyol, katalán és litván társasággal. Főleg nők, egyetlen pasival, akinek túl hamar esett meg a szíve a macskaköveken feltört, magas sarkú cipős lábú lányokon, még mielőtt bármit láttunk volna. Már készül tehát a lista, mit kell megnézni a következő krakkói kiránduláskor.



galeria_3799.JPG
A Flórián-kapu
galeria_3800.JPG
Barbakán
galeria_3802.JPG
Sörért zenélnek
galeria_3803.JPG
galeria_3804.JPG
Van itt mekdonáldsztól ázsiai étteremig s ír pubig minden
galeria_3805.JPG
Egyik kedvenc: lottóiroda, falfirka, Alter-Ego pub, régiségüzlet és pénzváltó egy helyen, egy templomszerű épületben


A nyugati turisták számára természetes, de romániai szemmel megfigyelhetjük és irigyelhetjük az infrastrukturális fejlesztések eredményét: új, modern tömegközlekedési eszközök, gyakori járatok, hihetetlenül jó közutak, rengeteg biciklis, a belváros „belsejében” korlátozott az autósforgalom, sok sétálóutca, na és a parksáv, ami körbeöleli és elválasztja az óváros magvát a körbegyűrűző körutaktól és a forgalom zajától...

Lehet, a helyiek elégedetlenek, az is a dolguk, ha ott laknak, de a zöldövezetek aránya egész jónak tűnt. Zöldövezeten, félreértés ne essék, nem frissen ültetett csenevész fácskákat értek, hanem hatalmas fasorokat, parksávokat, padokkal, köztéri kiállítással, kutyát sétáltató vagy kocogó emberekkel.


Élet van.

Lengyelország állítólag öt éve nem sokkal állt jobban, mint Románia, mondják – én nem tudom, de az angolul tudók arányából ítélve tényleg sokan dolgozhattak és tanulhattak külföldön, s most hazajöttek. Mert megérte.

*

Szombat este az egész belváros a Krakow Glowny vasútállomástól a Visztula partjáig buliktól és koncertektől hangos. Pedig csípős októberi hideg este van. Ez csak annak fáj, aki a szerencsés véletlenre bízta a szálláskeresést: mikor már a negyedik hostelben is no vacancy tábla fogad, az ember már a 24 órából 24-et nyitva tartó klubokat kezdi keresgélni. Aztán bejön a szerencsefaktor az ismét megmutatkozó lengyel vendégszeretetnek köszönhetően: a recepciós útba igazít egy kicsit távolabbi (a főtértől nem 2 percre, hanem 6 percre) lévő hostelhez, ahol délután még volt hely. Külön hosteltérképet ad, bekarikázza a címet.

Lemon hostel. Régi pesti bérházhoz hasonló krakkói műemlék épület, vasrácsos liftketreccel, ami nem működik. Sok lépcső, második emelet, illetve a harmadik egy része tartozik a hostelhez. A „rendes” lakók Krakkóban gyakran kénytelenek együtt élni az általában fiatalok által működtetett hostelek sűrűn cserélődő vendégeivel. 45 zlotyért meleg van, törülköző, tiszta ágynemű és reggeli. Igaz, már csak a nagy közös hálóteremben van szabad ágy, enyhén illuminált állapotban lévő vidéki lengyel fiatalok között, akik nem igazán tudnak angolul. A recepciós viszont Londonban erasmusozott, kedvesen megkérdi lent,


csináljon valamit a fiúkkal?

Merthogy eddig nem szólt rájuk, de amúgy piálni elvileg nem szabad a házszabály szerint, tehát ha engem zavarnak, akkor lépni fog.

Nem zavar. Amúgy sem akartam még aludni, túl sok inger ért, nem vagyok álmos sem, inkább nekivágok a városnak ismét. Lakótársaim úgy tűnik, elszámították magukat, mert éjfélkor kezdődnek a legnagyobb bulik a belvárosban, amikor ők már kiütve horkoltak.

Alig találtam egy „normál” kocsmát (nem éttermet – az van sok), ahol egyszerűen leül az ember egy asztalhoz, nem dübörög a zene és nem buliznak. Az is egy „ír pub” volt, ahol a huszonéves lengyel felszolgáló csajok ötvenes angoloknak udvaroltak, és emiatt elhanyagolták a kocsma hátrányos helyzetű női és kelet-európai fogyasztóit. De jó zene ment, és volt ingyen wifi. Amúgy a hostelben is.

Emiatt is furcsa volt, hogy az ötcsillagos szállodában viszont – ahol az Európai Szegénység és Szociális Kirekesztés Elleni Platform küldötteit szállásolták el – csak felár ellenében lehetett volna wifit használni a szobában.

*

Ha valaki felkapja a fejét arra, hogy a szegénység elleni harcról luxusszállodában elszállásolt, finomságokkal traktált küldöttek értekeznek – hát igen. A lengyel uniós elnökség kitett magáért, a sajtóvacsora a Wierzynek-házban volt, Krakkó legrégebbi vendéglőjében, ahol 1364-ben királyok lakomáztak; elvittek a Wieliczka Sóbányába, ahová lépcsőkön baktattunk lefele, s az erdélyi sóbányákkal (Batman-filmforgatási helyszín, tudtad?) dicsekvő lokálpatrióta szövegem egyből elnémult, ahogy beértünk az első tárnákba úgy 50 méter mélyen.

A 40 perces idegenvezetős túra közben a bányászok szobrait, a kamrákat, élőképeket, oltárokat, templomot csodáltuk és fotóztuk gyorsított iramban, főleg hogy Kazimir (vagy Pawel?) azzal riogatott oroszos (bocsánat, lengyeles) angol kiejtéssel, hogy aki lemarad, eltéved, és soha nem jut ki innen. A lengyel balroggal, azaz a sárkánnyal nem is ijesztgetett, azt hozzágondoltuk. 130 méter mélyen van egy hatalmas csarnok, abban egy vendéglő. Ott megálltunk, és Pawel (vagy Kazimir?) búcsúzásul közölte, most mi a bánya területének 1%-át láttuk, tehát


ide, aki mer, visszajöhet,

mert még van látnivaló. Aki viszont eltévedt és itt ragadt, és valahol odalent bolyong, nem kell visszatérjen, ha-ha.

Nagyon szimpatikus fekete humorát vörösborral öblítettük le. Mindenki kapott egy zsákocska kősót is, amit a görög kolléga csodálkozva forgatott a kezében, mert nem tudta, mi az. Fel sem merült benne, hogy egyes helyeken nem a tengerből párologtatjuk...



galeria_3815.JPG
Árpádházi Szent Kinga ötévesen került Lengyelországba. A magyar hercegnő Szemérmes Boleszláv király felesége volt, a bányászok védőszentje. A legenda szerint a Magyarországon egy sóbányában bedobott jegygyűrűje követte Kingát Lengyelországba, ahol kiásatta a lengyel bányászokkal, így keletkezett a wieliczkai sóbánya
galeria_3816.JPG
A Janowice kamrában látható szoborkompozíció azt a jelenetet ábrázolja, amikor a megtalált gyűrűt a bányász visszaadja a királynénak
galeria_3817.JPG
galeria_3818.JPG
galeria_3819.JPG
galeria_3820.JPG


Szóval öt csillag, luxusvendéglő, különleges figyelem – a protokoll felülírja a common sense-t és a jóérzést? Valószínűleg egy bármilyen más témájú konferenciát is ugyanezzel a körítéssel szerveztek volna meg, nyugtatja magát az ember, miközben fáradtan és jóllakottan elnyúlik habfehér, puha párnák közt, egy pezsgőfürdő után. Elvégre megdolgozott érte, egész nap a szegénységben élő milliók sorsának jobbításán fáradozott. És elvégre a mi adónkból van ez is, legalább ennyit visszakapunk. Végtelen sok megnyugtató érv van. Ám „kis balkáni lelkem”, ahogy egy barátnőm szokta mondogatni, mégis kényelmetlenül fészkelődött a bársonyszéken. Ráadásul a Visztula-parti luxusszálloda egy helyi lengyel ismerős szerint vitatható beruházás volt, műemlék épületek sorát bontották le azért, hogy felépíthessék.

Az a legérdekesebb, hogy ezek a kételyek érzékelhetően csak a szegény tagállamokból érkezett résztvevőkben merültek fel. Pária országa(i) vagyunk? Népért síró, bús, szétnyomott cipősarkú értelmiségiek? Akik nem szoktak hozzá, hogy márpedig ezt így „kell”, így „illik”, félve és alázattal állnak sorba Európa bőségszaruja előtt, valahol Brüsszelben vagy Krakkóban vagy Berlinben egy svédasztalnál.


Biztos, hogy velünk van csak baj?

„Ők” ezt így szokták meg, nem is lehetne másképp – mondja halkan ki nem mondott kérdésemre litván kolléganőm. („És ha ezt megírod, nem hívnak meg többé, vagy majd elszállásolnak egy motelben” – írta az előbb nevetve Giedre. Jó nekem a hostel is, pötyögöm a választ, kuncogva. Igazán jó volt veled lógni mindenfelé, Tiszta-Kék-Szem. Post-soviet chicks stick together.)


*

Giedrével együtt kerestük Erdély fejedelme, Litvánia nagyfejedelme és Lengyelország királya sírját a waweli székesegyház királyi kriptájában. Megtaláltuk, s a lakatot is az ajtón. (Azt gondoltam, a „Báthory, Báthory” varázsszó lesz, de a szigorú templomszolga sújtásos kabátban csak annyit mondott rá, „tomáró, tomáró”.)

Amúgy a lengyel-litván kapcsolatok is elég zűrösek. A litvániai lengyelek pl. pofátlan módon kétnyelvű helységnévtáblákat kérnek, és tiltakoznak amiatt, hogy a tanítás tannyelve nemrég a litván lett a lengyelek számára is! Pedig hát Litvániában élnek! Amikor én Londonban éltem, senki nem beszélt velem litvánul, és számomra is természetes volt, hogy megtanuljam az ország nyelvét – érvelt Giedre, akinek rosszul esett, hogy amikor Vilniusba utazott, a taxis nem is tudott litvánul. A lengyel kisebbség akkor tanulja meg az állam nyelvét, ha minél kisebb korban kezdi tanulni, sőt már az iskolában litvánul tanul mindent.

Mivel e téma felmerüléséig a legtöbb dologban egyetértettünk, meglepődött a szokatlan vehemenciától, ami válaszul érkezett. Az őshonos kisebbségi közösségek nyelvi jogai. Az anyanyelven tanulás pótolhatatlan szerepe. A saját kultúra és identitás megőrzésének vágya. Államnyelv, mint idegen nyelv hatékonyabb elsajátítása. Egymás kölcsönös tisztelete és elfogadása.


A kiselőadás nem hatott,

csak a személyesebb érvelés. Ha a gyereked nem tanulhat anyanyelvén, és ez nem a te döntésed következménye, mert kiköltöztél külföldre, hanem a saját országodban nem teheti ezt meg, akkor az nem diszkrimináció? Ha a te gyereked tanulhat az anyanyelvén, de a lengyel gyerek nem, az azt jelenti, az állam különbséget tesz az állampolgárai közt, előnyben részesíti a te gyereked, míg a lengyel gyerek nemcsak saját kultúrájáról nem szerez megfelelő anyanyelvi ismereteket, de jó eséllyel minden másban is lemarad, hacsak nem kiemelkedő képességű, mert egy idegen nyelven kénytelen megszerezni a tudást.

Giedre megfogta a kezem, megköszönte, hogy segítettem neki megérteni mindezt. Indultunk a reptérre. A krakkói taxissal orosz és lengyel szavakat váltogatva alkudta ki a fuvar árát.


*

Valamikor, talán 1848-ban egy krakkói forradalmár Bem Józsefhez csatlakozott, s elindultak Erdélybe, segíteni a háromszéki szabadságharcosoknak. A lengyel ifjúnak pénze valószínűleg nem, de paripája s fegyvere volt. Hajtotta a kalandvágy, vagy otthon nem volt számára túl sok kilátás. Túlélte a harcokat, nem ment a vezér után török földre, mert szerelmes lett. Nem tudni, hogyan, de megúszta a forradalom leverése utáni megtorlást. Letelepedett, megházasodott, utódai gabonával kezdtek kereskedni Kézdivásárhelyen, s már az unokái sem tudtak egy kukkot sem lengyelül.

Eddig tart a családi legenda a lengyel ősről, akinek lengyelségét egy magyarosított név és egy elveszett krakkói egyházi anyakönyvi kivonat emléke bizonyítja, amit “a magyar időben” ki kellett volt kérni, bizonyítandó a felmenők nem zsidó származását. Hiába keresném a Krakkó utcáin hömpölygő tömegből felbukkanó arcokon a rokon vonásokat, mert nem maradt róla kép.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!