Állami támogatás magániskoláknak?
A szabadpiac misztifikálása az oktatáson sem segít. Sőt
Bakk-Dávid Tímea utolsó frissítés: 10:44 GMT +2, 2016. július 11.A jövő generációjára érdemes nemcsak úgy gondolni, mint egy jövendőbeli arctalan tömegre, amelyből kiemelkednek saját gyerekeink és rokonaink gyerekei.
Ha az oktatást és az egészségügyet pusztán az adófizetők pénzéből finanszírozott szolgáltatásnak tekintjük, akkor nyilván helyes a következtetés, hogy senki nem azért fizet adót, hogy mindenki más jó oktatásban és egészségügyi ellátásban részesüljön, hanem hogy saját maga és családja megkapja a befizetett összegnek megfelelő minőségű szolgáltatást. Egy egyszerű példával élve, ha mondjuk van egy magán-nyugdíjbiztosításod, akkor azt azért fizeted, hogy öreg napjaidra visszaossza neked havi nyugdíj formájában a biztosítótársaság. (Hacsak közbe nem jön valami. Az állami beavatkozásra és az „államtalanításra” egyaránt vannak katasztrofális kimenetelű példák, a minimális állam versus beavatkozó állam vitát nem itt és nem most fogjuk eldönteni, és nem is szándékozom állást foglalni a kérdésben.)
Az állam azonban nem egy biztosítótársaság. Olyanok is polgárai, akik még vagy már nem képesek hozzájárulni intézményei fenntartásához. Például akik nem fizetnek adót. Például a gyermekek. Rájuk érdemes nemcsak úgy gondolni, mint egy jövendőbeli arctalan tömegre, amelyből – számunkra – kiemelkednek saját gyerekeink és rokonaink gyerekei. Valamiképpen továbbra is egy működő társadalomként, közösségként kell elgondolnunk azt a szűkebb életvilágot, ahol ők majd felnőttek lesznek. Remélhetőleg egy fenntarthatóbb, kevésbé megosztott, kooperatívabb társadalom lesz ez, ahol nincs ekkora szakadék szegények és gazdagok között, és ahol esélyt kap képességei kifejlesztésére mindegyik gyerek.
Ám ha úgy gondoljuk, hogy egy gyermek gyakorlatilag büntethető azért, amiért szegény családba született, amiért azok a szülei, akik, akkor hajrá, termeljük újra az oktatás további szegregációjával, a vidéki iskolák felhagyásával, az elitiskolák rossz vért szülő és nevetséges versengésének fenntartásával az alulképzettek tömegeit és a kevés, „arra érdemes” kiválasztottat, aki minőségi oktatást kap felmenői jó anyagi helyzete miatt.
“Az oktatás nemcsak jog, hanem szolgáltatás is kellene legyen” című írás szerzőjével ellentétben amellett érvelek, hogy a romániai oktatási rendszerben jelenleg is létező és egyre mélyülő egyenlőtlenségeket egy neoliberális voucher-rendszer csak még tovább súlyosbítaná. A Milton Friedman és követői által „szabad iskolaválasztás jogaként” propagált rendszer bevezetése még az Egyesült Államokban is vitatott eredménnyel járt; ami biztos, hogy kezdetben az iskolai szegregáció szövetségi tilalmának kijátszására használták egyes déli államokban. (Itt egy háttéranyag a voucher-rendszer amerikai bevezetésének történetéről, nagyon tanulságos.) Talán nem meglepő, hogy tradicionálisan az amerikai konzervatívok a támogatói az ún. charter-iskoláknak, amelyek olyan magániskolák, ahol ezeket az oktatási utalványokat elfogadják. Hellyel-közzel a fekete kisebbség képviselői is támogatták a voucherek bevezetésének egy olyan verzióját, amelyből a szegény fekete családok is nyerhetnek, azaz kaphatnak olyan „emelt árú” jótékonysági utalványokat, amelyek felhasználásával jobb magániskolába küldhetik gyereküket (azt a különbözetet kompenzálandó, amelyet a mindenkinek átlagosan járó fejkvóta fölött az ilyen iskolákba járó gyerekek szüleinek pluszban kell fizetniük). Ám a népszerű iskolák, mivel válogathattak a diákok között, továbbra is gyakorlatilag elérhetetlennek bizonyultak bizonyos társadalmi rétegből származó gyerekek számára. Sőt, az állami iskolák és magániskolák közti versenyhelyzetből az oktatás minőségének és a hátrányos helyzetű diákok teljesítményének javulását váró jóslatok sem igazán jöttek be. Az Economist egyik cikke úgy fogalmaz: elméletben szép és jó minden, de amikor megnézzük a gyakorlati megvalósulását, már kicsit árnyalódik a kép. Rossz minőségű oktatást nyújtó, gyakran vallásos hátterű charter-iskolák lephetik el a piacot, amelyek bevasalják a voucher ellenértékét, majd ha a minőségellenőrzésen, „akkreditáción” sorozatosan elbuknak, megszűnnek, a közben okozott kárt azonban már nem lehet visszaállítani.
Chilében 1981-ben vezették be a minden gyereknek egyformán járó, univerzális voucher-rendszert, azaz a Friedman-féle javaslatot a maga tiszta formájában. (Izgalmas olvasmány ebben a kontextusban is Naomi Klein Sokk-doktrínája, amelyben az író részletesen elemzi a Friedman-féle chicagói iskola közgazdasági elméleteinek „terepi megvalósulásait” válság sújtotta országokban és térségekben.) A rendszer egy olyan, az iskolák közti különbségeken és szegregáción alapuló helyzetet eredményezett, amelyből a középosztály ugyan nyertesként kerül ki, de amely nem képes minőségi oktatást biztosítani a szegény diákoknak; az iskolaválasztás tényleges szabadságát olyan tényezők korlátozzák, mint a szegény családok gyerekei ingázásának megoldatlansága, illetve bizonyos körzetekben az állami iskolák visszaszorulása a magániskolák előnyére. Az oktatáson belül létrehozott piaci versengés ugyanakkor nem járt a hatékonyság és eredményesség növekedésével Chilében: a diákokért folyó harc sem az állami, sem a magániskolai szektort nem erősítette, hanem azt eredményezte, hogy az állami oktatás meggyengült. Az egyenlően szétosztott voucher-rendszer egyenlőtlenséget eredményezett az oktatáshoz való hozzáférésben, a diákok társadalmi integrációjában, az egyes iskolák, sőt körzetek között is.
A magániskolák állami alaptámogatása egy gazdaságilag az Egyesült Államoknál jóval rosszabbul álló államban tehát nem hogy „nem oldja meg az iskolaelhagyás, a bezárt iskolák, a szegregáció, az ingázásra kényszerített diákok problémáját”, hanem súlyosbítja ezeket. Ha elismerjük, hogy a mostani romániai oktatási rendszer nem jó, akkor azon kellene talán inkább agyalni, hogyan javítható, nem pedig a „szabad piac, szabad verseny” illúziójától remélni valamiféle csodaszámba menő javulást. Mert a kezek láthatatlanok talán, de az biztos, hogy maguk felé hajlanak. Tuti biznisz lesz magániskolát alapítani, ha még állami támogatást is felvasalhatunk: és ilyen értelemben igenis azt a pénzt az állami költségvetésből a szegény gyerekek kárára kapják majd olyan szülők gyerekei, akik amúgy is ki tudnák fizetni a magániskolai tandíjat.
Kicsit a gyermeknevelési „segély” esetére emlékeztet ez a a helyzet: Romániában máig számomra fölfoghatatlan módon a magasabb jövedelmű szülő több támogatást kap gyermeke nevelésére, mint az alacsony jövedelmű, a munkanélkülinek pedig meg kell elégednie a standard kétszáz lejjel gyermeke kétéves koráig, és még azt is sajnálják tőle.
Romániában amúgy már jelenleg is működik, hogy jól menő cégek és vállalatok PR-céllal besegítenek iskolák felújításába, bútorzat kicserélésébe, eszközök beszerzésébe. Ettől még nem lesznek részvényesek az iskolában, és ne is legyenek. Jótékony cselekedetük jutalma önmagában rejlik, azaz abban, hogy egy egész közösség hálás lesz nekik, nő a presztízsük, elismerésük.
Az oktatás privatizációja részben már megvalósult, számos magánkézben működő, tandíjas intézmény van. A közoktatásban is az egyes iskolák mellett működő alapítványok, társaságok gyűjtenek pénzt, fogadnak el adományokat elvileg önkéntes alapon (viszont a gyakorlatban sajnos sok intézményben „megkövetelik” a szülőktől, hogy hozzájáruljanak). Úgy tűnik tehát, már így is eléggé piaci szemléletű kezd lenni ez a szféra, ne tegyünk hát rá még egy lapáttal. Inkább a szolidarítás oldalon kellene még dolgozni, hogy az oktatásból kieső, az életben eleve hátránnyal induló gyerekek valamit le tudjanak faragni ebből. A többnyire nagyvárosi magániskolák állami támogatása helyett inkább megerősíteni kellene a falusi iskolák oktatási kapacitását, továbbképezni és tényleges erőforrásokkal ellátni a falvakon tanító pedagógusokat, iskolákat, jobban összehangolni és plusz szakemberekkel, mediátorokkal, tanácsadókkal, közösségfejlesztőkkel segíteni a hátrányos helyzetű régiókban, településeken az oktatási és szociális szférában dolgozó pedagógusok és szociális munkások misszióját (mert az, legalábbis vannak, akik akként végzik ezt a munkát, még így, magukra hagyatva is). Elérhető árú buszbérleteket biztosítani az ingázó falusi diákoknak. Tiszta ivóvizet, öblítős vécét, kézmosót minden falusi iskolának. Biztos vagyok abban, hogy még számos hiányterületet fel tudtok sorolni, ahová inkább lenne érdemes csoportosítani az amúgy is szűk oktatási büdzsét.
Az egyedüli eset, amikor szükséges lehet egy magániskola állami támogatása, ha az egy olyan űrt tölt be az oktatási spektrumban, ami hiánypótló, ugyanakkor az esélyegyenlőséget növeli. Tehát ha olyan speciális nevelési igényű vagy megváltozott képességű, mozgássérült, valamilyen betegségben szenvedő stb. gyerekekkel foglalkozik, akik számára másképp nem elérhető az oktatás, vagy akik valamilyen okból kiszorultak a nem éppen befogadásáról és nyitottságáról híres állami iskolarendszerből. Ekkor azonban nem arról lenne szó, hogy egy piaci alapon működő magániskolát támogat az állam, hanem arról, hogy egy, az állam feladatait gyakorlatilag átvállaló magánkezdeményezést fenntart, finanszíroz legalább részben vagy akár teljesen. Ha már ő maga nem volt képes megoldani azoknak a gyerekeknek a minőségi oktatását.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!