2019. december 9. hétfőNatália
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város
bdt.transindex.ro

SZÉKELY ÁLOM?

A Beke-ügy, “bukaresti hipszter”-szemszögből

Bakk-Dávid Tímea utolsó frissítés: 09:33 GMT +2, 2016. június 3.

A Visul secuiesc (Székely álom) dokumentumfilm készítői kísérletet sem tesznek egy sztereotip székelység-kép dekonstruálására. Miért baj ez nekünk?


Három fiatal bukaresti filmes a Beke-ügy kapcsán forgatott rövid dokumentumfilmet Kézdivásárhelyen. A Visul secuiesc (Székely álom) című filmet nemrég mutatták be a fővárosban, tegnap óta pedig ingyenesen megnézhető a Youtube-on. A filmet Alex Iacob és Robert Casmirovici rendezte, a riporter Adrian Drăghia. Megszólal benne Beke Ernő, a közel fél éve őrizetbe vett kézdivásárhelyi HVIM-elnök, Beke István Attila édesapja, Szőcs Csongor, a december végén őrizetbe vett erdélyi HVIM-elnök Szőcs Zoltán testvére, a szervezet jelenlegi vezetője, illetve a kézdivásárhelyi román közösség néhány prominens képviselője is.



A kézdivásárhelyi “terroristaügy” megosztotta az ország közvéleményét. Bár most már nem terrorizmus, hanem “közösség elleni merényletkísérlet” és arra való felbujtás a hivatalos vád, de attól még “terroristaügyként” kering a köztudatban. Haraggal és félelemmel vegyes felháborodással vagy poénkodó vicceskedéssel szokás szóba hozni. Bár a Visul secuiesc készítői deklaráltan inkább egy szubtilisen humoros, könnyed filmet akartak készíteni, amibe belefér egy Jackass-stílusú vécécsésze-robbantás vagy az állítólagos “pizza-kódnévvel” való humoros eljátszadozás is, az eredmény infotainmentnek talán elég, de “objektív relativizmusuk” valójában egy eléggé felszínes megközelítést eredményezett.

Jelen pillanatban a közvélemény leghangosabb része két pártra szakadt. Egyrészt a magyarellenes indulatokat felkorbácsolni alkalmas tudósítások, beszélgetések, kommentárok és hivatalos nyilatkozatok hatására sokan meg vannak győződve arról, hogy “a magyarok” (azaz a Hatvannégy Vármegyei Ifjúsági Mozgalom vezetői, de végül is kit érdekel az efféle részletkérdés, nemde? Ismerős valakinek a “minden arab potenciális terrorista” szintagma? Helyettesítsük be az arabot magyarra, és feltárul a félelemből, aránytévesztésből, általánosításból és gyűlöletből születő sovinizmus szerkezete) valóban terrortámadást terveztek a december elsejét ünneplő románok ellen. Gázvezeték felrobbantásáról, bombakészítésről, orosz titkosszolgálati támogatásról beszélgettek a vádirat szerint – az egyszeri román ajkú médiafogyasztó szemszögéből ez biztos igaz, mert “a tévében is bemondták”. (De miért is lennének immunisabbak a romániai médiafogyasztók a csúsztatásokra, összemosásokra, a hatalom ellenségkonstruáló diskurzusaira, mint a határokon túli, többi közép- és kelet-európai sorstárs? Tudatos médiafogyasztást elvárni másoktól, de kevéssé gyakorolni a bort iszik, vizet prédikál minősített esete. Persze ez nem változtat az általánosan eléggé tragikusnak mondható helyzeten.)

Másfelől az őrizetben lévők szabadon engedéséért tüntető (vagy nem tüntető, de velük szimpatizáló) emberek pedig bizonyosak abban, hogy a DIICOT és a SRI mesterkedései állnak a háttérben, és a vád nevetséges és hamis.

Nyilvánvaló, hogy a két kiélezetten megfogalmazott álláspont között még nagyon sok árnyalat létezik, és a készítők valójában arra lehettek kíváncsiak, a felszínen manifesztálódó, “bűnös-ártatlan”, kétosztatú, egymást kizáró igazságverziók hátterében milyen tapasztalatok, narratívák bújhatnak meg. Ugyanakkor a jogállamiság hiányának egyik tünetét – miszerint az emberek általában nem bíznak az igazságszolgáltatás intézményeinek működésében, folyamatban lévő ügyek gyanúsítottjait és vádlottjait szokás vádemelés vagy a bírósági tárgyalások megkezdése előtt kikiáltani bűnösnek vagy ártatlannak, bevett módszer tüntetésekkel, aláírásgyűjtéssel, felvonulásokkal próbálni nyomást gyakorolni az igazságszolgáltatás intézményeire stb. - meg sem próbálják elhelyezni ebben a puzzle-ben. Pedig a romániai jogállami deficit, az intézmények és szervek önkényes, átláthatatlan, megfélemlítő jellegű eljárásai, hivatali packázások, illegális lehallgatási-megfigyelési gyakorlatok, a belső ellenségképzés mint állandó hatalomtechnikai módszer alkalmazása, az erről megalkotott, kollektív tudássá váló állampolgári tapasztalat egyenes következménye, hogy ellenmagatartás-formákat szül, és ha a “lázadók” közül valakit “kiemelnek”, valójában kész a recept egy közösségi önvédelmi mechanizmus beindítására (amit aztán újabb ürügyként lehet használni a további retorziókhoz). Ebben a kontextusban a “bűnös”-”ártatlan” ellentétpárnak már valójában nem lesz értelme, átveszi a helyét a “bűnbak”-”mártír”, és hogy valójában mi történt, mi az “igazság”, nem bizonyítékok és korrekt igazságszolgáltatási eljárás révén tárul fel, hanem hitkérdéssé válik, totalizálja és dogmatizálja a szembenállók narratíváit. Az igazság elrejtőzik, de már senki nem is keresi, mert a “harc” válik fontosabbá.

A filmben pontosan az lehetett volna izgalmas, ha valamennyire sikerült volna egy friss, elfogulatlan, kíváncsi, de nem ítélkező “külső tekinteten” keresztül felvillantani néhány aspektusát a kézdivásárhelyi ügynek. Még úgy is, hogy a “bukaresti hipszterek” eleve szintén jónéhány előítélettel érkeztek “a legkeletibb magyar városba”. “A fiatal alkotók – saját bevallásuk szerint – nem tudják hova tenni az ügyet, de azt érzik, hogy valami nincs rendben a történtekkel” - idézi a fiatal filmeseket a Román Televízió magyar adása. A történet először “elijesztette”, majd “elgondolkodtatta” őket, és a filmmel nem az ügy hátterét akarták felderíteni, hanem azt, hogy látják a kézdivásárhelyiek ezt a kérdést.

Alex Iacob a Hotnews előzetese szerint úgy véli, “a téma továbbra is eléggé érzékeny, ezért egy kicsit szórakoztató formában akartuk árnyalni – anélkül, hogy a megszólaltatottak véleményét kigúnyolnánk – magát a szituációt, az incidenst. Ez volt a film előzetes célja, mivel alapjában véve a nemzetiségi és etnikai hovatartozáson túlmenően mindannyian emberek vagyunk, és a szélsőségesség nem egy ország vagy nép sajátossága, hanem inkább szerintem egy elhibázott fejlődési szakasz, amelyet egyesek szükségesnek ítélhetnek.”

Kicsit konfúz marad azonban, voltaképpen kiket kategorizálnak szélsőségesnek a filmesek, illetve hogy mennyire tisztázódott számukra, hol is vannak éppen, mi ez a Székelyföld, kik azok “a székelyek”, mit akarnak, és a HVIM a maga frissen gyarapított, az “incidensnek” köszönhető publicitásával kb. hol helyezkedik el a székelyföldi politikai és civil szervezetek táplálkozási láncában.

A filmbe betett vágóképeken meg a tüntetésekről készült felvételeken is háttérdíszletként ott lobognak a székely zászlók. Számunkra, akik ott élünk, természetessé vált a jelenlétük, szinte már észre sem vesszük, de egy Kézdin (és valószínűleg Székelyföldön) életében először megforduló embernek bizonyára föltűnik. Ráadásul feltehetően olyan kontextusban hallott először a székely zászlóról és az “úgynevezett Székelyföldről” (“asa-zisul Tinutul Secuiesc”), amely eleve a székelyföldi szeparatizmus tüneteként értelmezte a zászló használatához való ragaszkodást, nyílt lázadásként a közigazgatási-jogi szabályozásokra hivatkozó, a romániai bíróságokon a szimbólumhasználat jogáért harcoló székelyföldi polgármesterek reakcióit, illetve olyan, országosan is mediatizált tömegrendezvényekhez kapcsolta a “székely” nevet és brandet zászlóstól-mindenestől, mint a marosvásárhelyi Székely Szabadság Napja vagy a Székelyek Nagy Menetelése az autonómiáért. A készítők kísérletet sem tesznek egy sztereotip székelység-kép dekonstruálására, mondhatnánk, de ahhoz már eleve feltételeznünk kellene, hogy rendelkeznek valamiféle percepcióval erről a térségről és lakóiról.

Valószínűleg túl bonyolult lett volna kihordani ilyen rövid idő alatt egyfajta értelmezési keretet, ezért inkább nem mennek bele a székely identitás témájába. Ezzel az a baj, hogy mind a zászlók jelenléte, mind pedig a megszólalók székelységre, székelyekre vonatkozó elejtett szavai teljesen reflektálatlanul maradnak. Így pedig könnyebben működik az asszociációs lánc a szimbólumhasználatért, nyelvi jogokért, kulturális értékek megőrzéséért, autonómiáért folyó (legitim és erőszakmentes) küzdelemtől a szeparatizmus, revizionizmus, irredentizmus veszélyes címkéiig. A film alapján úgy tűnhet, a székelyek azok, akik paramilitáris pszeudo-sportklubokban edzett, marcona arcú férfiakként időnként – viccből, lehet, de minden viccnek fele igaz! - arról diskurálgatnak egymás közt, hogy robbantani kéne, valamit, valamikor, egyszercsak, mert másképp nem lesz se autonómia, se “székely kultúra”, harcolni kell, vesszentrianon, szüljétekteleakárpátmedencétmerthanemmásokszüliktele stb. (Igen, vannak ilyen székelyek is, sőt egyesek közülük hajlamosak árulónak tekinteni a többieket, akik nem ezt a diskurzust tolják. De más székelyek másról álmodnak.)

Kézdivásárhelyen a románok aránya 7%, közösségi életüket egyetlen kulturális egyesület és az ortodox egyház szervezi. Szórvány ez a javából, a román gyerekek a magyar tannyelvű iskolák román tagozatain tanulnak, és a blokkudvarokon magyar a közös nyelv a többi gyerekkel. Sokan anyanyelvi szinten beszélnek magyarul, ízes felső-háromszéki akcentussal persze, és a városban maradt fiatalok körében nagyon gyakori a vegyes házasság. A nagyvárosok és külföld elszívó hatása persze valószínűleg ugyanúgy érvényesül, mint a magyar anyanyelvűek esetében. (A “valószínűleg” szócska saját információ- és kontaktushiányból fakadó bizonytalanságom indexe: kevés kézdivásárhelyi, román kötődésű fiatalt ismerek, ami a maga során alátámasztja a párhuzamos kulturális életvilágok diagnózisát.)

A bukaresti készítők részben a nyelvi akadályok miatt mozdultak rá arra, hogy érdekes lenne e speciális helyzetben lévő kisebbségi közösségben keringő véleményeket is meghallgatni a Beke-ügyről. A visszafogott, a robbantás tervének vádjával kapcsolatban kételyeket is megfogalmazó interjúalanyok – a nyugalmazott pedagógus és a vállalkozó, aki klubtulajdonosként és a helyi román kulturális és nemzeti ünnepi események szervezőjeként ismert személyiség a városban – feltehetően azok, akiknek napi kapcsolata van magyarokkal is, munkájuk, családjuk révén.

Ezzel szemben a pópa sérelmi diskurzusa egy nyelvi-etnikai gettóba zárt személy attitűdjéről árulkodik: egy elkülönült, védekezésre, önvédelemre és akár “mártíromságra” kész közösség önképét vázolja, akik “árvák”, mostohagyermekek, nem törődik velük a kormány, pedig a feltételezett terrorcselekmény-szándékból akár “polgárháború” is lehetett volna. (Ezek a kijelentések számomra eléggé riasztóak, a Har-Cov jelentések szellemét idézik – erről és általánosságban a párhuzamos román és magyar Székelyföld-reprezentációkról lásd Zahorán Csaba: Románia magyar szíve – A Székelyföld képei a román és a magyar közbeszédben 1989 után.)

Az ambivalens és állandóan mozgásban lévő, megforduló és visszaforduló kisebbség-többségi helyzetet nem tudom, mennyire érzékelték a készítők, de eléggé aggasztó, hogy “magyar részről” nem szólal meg a filmben a családi kapcsolataik és a HVIM-hez való kötődésük révén egyaránt mélyen érintett Szőcs Csongoron és Beke Ernőn kívül senki. Akaratlanul is az a benyomása támadhat mondjuk egy bukaresti román nézőnek, hogy hát akkor ezek a székelyek. Ilyenek. Ezt gondolják. Ja, van még pár vágókép, amint az egyik szimpátiatüntetésen a román riporternővel szóváltásba kerülő embereket mutatja. Nagyon árnyalja a big picture-t. Az “Azért kerültek célkeresztbe, mert székelyek” érv részigazsága mintha kollektív narratívaképző igazsággá transzformálódna.

Az elején még ártatlan bakinak tűnt, kezdő filmes malőrnek, hogy számunkra - “mélyebben érintett befogadók” magunk is – nem igazán megfejthető, hogy miért döntöttek a “székely álom” cím mellett a készítők. Mit értenek “székely álmon” – egy kollektív, utópikus-heroikus missziót, a vádlottak kiszabadításáért folyó küzdelem folytatását, vagy valami általánosabb, közösségi jövőképre vonatkozó elképzelést? Mi a székelyek álma? Pontosabban, mi a székelyek álma a bukaresti független filmesek interpretációja alapján?

Megkérdeztem tőlük. A készítők eléggé egyértelműnek látják a választ: a székely álom “Nagy-Magyarország visszaállítása”, amelyért a HVIM vezetői képesek voltak “elég sokat” kockáztatni (lásd a szövegdobozt).

Az olyan domináns hatalmi diskurzusok, mint amilyeneket az eddig napvilágot látott ügyészségi dokumentumok görgetnek tovább, beleértve a vádiratot is, rányomta tehát a maga interpretációs billogját a Visul secuiescre is.

A fiatal filmesek nem szándékoznak foglalkozni tovább a témával, gondolatban valószínűleg kipipálták a román-magyar viszonyt, a székelyeket revizionizmusostól, Kézdivásárhelyt udvarterestől. Legalább elindult egy másfajta tematizációja az ügynek, a magyarokat, székelyeket és székelyföldi románokat is megszólaltatják, legalább nyitva hagytak értelmezési irányokat a rivális “igazságok” egymás mellé helyezésével – hozhatnánk föl. De mibe került volna azt a címet adni, hogy “Un vis secuiesc”, elkerülve a székelyekhez és a Székelyföldhöz kapcsolódó negatív reprezentációk fenntartásának bár a látszatát?
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!