2019. december 9. hétfőNatália
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város
bdt.transindex.ro

Ki húzza a rövidebbet?

Bakk-Dávid Tímea utolsó frissítés: 08:52 GMT +2, 2015. szeptember 16.

Egy székelyföldi csapat fafeldolgozást tematizáló művészeti projekttel pályázott a Velencei Biennále román pavilonjára.


Nem nyert (de nyolcadik lett, ha jól emlékszem a pontozási sorrendre). Az alábbi szöveg a projekt társadalmi-politikai kontextusáról született még áprilisban, az Idea szerkesztője, Alexandru Polgár felkérésére, akinek köszönöm a szerkesztési segítséget és a remek román és angol fordítást. Az Idea-lapszám nemrég jelent meg (katt ide), ezért csak most közöljük a magyar verziót. Bizonyos elemei óhatatlanul elavultnak tűnhetnek, főleg ami a Schweighofer-ügy(ek) fejleményeit illeti, hiszen április óta nemcsak az országos román, hanem a nemzetközi sajtó is számos cikket közölt a témában. Ám minden más tekintetben talán aktuálisabb, mint valaha: a projekt még nem valósult meg, és az erdőirtás-problémát sem pipálhattuk ki még a tennivalók listájáról. Nagyon fontos célom pedig az volt a szöveggel, hogy kapcsolódási pontokat, lehetőségeket villantsak fel a szívem csücskének számító doméniumok, azaz a környezetvédelem, képzőművészet és újságírás között. Mivel az Ideának egy eléggé specializált és szűk olvasóközönsége van, tekintettel kellett lennem arra, hogy a számotokra, Transindex-olvasóknak magától értetődő és köztudott információknak sincsenek esetleg birtokában. Ettől függetlenül a lábjegyzeteket is talán érdemes elolvasni:) Végül pedig köszönöm nektek, Nemere, Cora, Kázmér és Ágnes, a felvillanyozó beszélgetéseket, ötleteléseket, és a szöveggel kapcsolatos kritikai megjegyzéseket.

Ki húzza a rövidebbet?

Az idei Velencei Biennálé témája – All the World's Futures – olyan magas labdát adott a társadalomkritika mellett elkötelezett művészetnek, amit nehéz volt nem lecsapni. Minden pavilon ilyen értelemben egy teszt, annak tesztje, hogy az a közösség, amelyet reprezentál, szembe tud-e, szembe mer-e nézni saját legnagyobb félelmeivel és legszebb reményeivel, tovább tudja-e gondolni saját életvilágának lehetőséghorizontjait, rákérdez-e a jelenre – ugyanakkor be tudja-e jövőképeit kapcsolni a globális kontextusba. “Wer zieht den Kürzeren?” címmel egy székelyföldi csapat[1] kidolgozott egy koncepciót, amely a túlzott mértékű romániai fakitermelést tematizálja. Megpályáztuk a román pavilon egyik kiállítását, és bár a projekt nem nyert, keressük a megvalósítás lehetőségeit.

Talán első látásra fura egy folyamatban lévő művészeti projektről írni, de a műalkotás koncepciójának és társadalmi-politikai kontextusának előzetes feltárása kedvező folyamatokat is elindíthat. Egyrészt némiképp pótolja a biennálé elszalasztott nemzetközi nyilvánosságát, talán becsatornázza a romániai kortárs művészeti szcéna figyelmét, lokálisan pedig előzetes legitimációs alapot teremthet.

Ugyanakkor veszélyes, mert bizonyos esetekben hamis elvárásokat generálhat. A csapat azonban úgy döntött, vállalja ezt a kockázatot.

A kiállítás részét képezi egy tervezett képeslap-installáció, amely leegyszerűsített olvasatban a romániai fakitermelés történetiségére utal (és mint olyan, akár – ennek a gazdasági tevékenységnek a folytonosságát kihangsúlyozva – legitimációs bázisként is interpretálható a jelenben zajló nagyipari fafeldolgozás számára[2]). A 19. század végétől a múlt század nyolcvanas éveivel bezárólag a mindenkori hatalom fontosnak tartotta a nemzetgazdasági szempontból kiemelt faipari ágazat ilyen jellegű népszerűsítését is: a Kerezsi Nemere által összegyűjtött, az ország minden térségéből előkerült képeslapokon a kitermelés, feldolgozás és szállítás különböző szcénái láthatóak, gőzösök, tutajok, kisvasutak, izmos férfiak, egy nehéz, de megbecsült munka megörökített pillanatai. Nyilván nem elsősorban (vagy nem tudatosan ilyen célzattal kiadott) propagandaanyagról van szó, hiszen zömében feltehetően magánvállalkozók – fotóstúdiók, fényképészek, turisztikai érdekeltségű vállalkozások – gyártották és terjesztették ezeket a lapokat. Az ilyen tematikájú képeslapok megjelenése mindenesetre jól mutatja azt is, hogyan viszonyult a közvélemény akkoriban a fafeldolgozáshoz: a deszkahalmok látványa szervesen hozzátartozott a hegyi üdülőtelepek látképéhez is, az erdőkbe vágyó városiakat sem szomorította el vagy háborította fel annyira a tuskók és letarolt oldalak látványa. Az, hogy az erdőirtás (és általában minden környezeti probléma) aggodalomra adhat okot, csak jóval későbbi felismerés.









A képeslap-gyűjtemény vizuális ideológiakritikáját Kerezsi terve szerint egy montázsfilm végzi el, amely rámutat a „dicsőséges múlt” visszásságaira is, felnagyít és kiemel a mai szemlélő számára a jelen megértése szempontjából is fontos mozzanatokat. A jelenkori helyzetre pedig egy másik videómunka reflektál, mintegy összesűrítve és egyesítve a befogadó figyelmének fókuszát a megtapasztalt lokálisba és a kiterjesztett globálisba. Mindezt a kiállítás tervezett helyszínéül kiválasztott Kovászna megyei épület is felerősíti: azt, ahogyan egy régi mérlegház, ahol egykor a vonatra pakolt árut mérték le, a maga tonnás befogadóképességével milyen léptékű tevékenységre utal a szomszédságában nemrég felépült, hiperhatékony, évente több százezer köbméter feldolgozási kapacitású „fenyővágóhídhoz” képest. Az installáció és a videók mellé a kiállítás címét adó objektum kerül: egy gyufaszálakból készült betűkompozíció.

„A kiállítás annak a szorongató pillanatnak az állandó újra- és újrajátszásaként is értelmezhető, ahogyan a humanistaként pózoló ember rádöbben az antropocentrizmus öndestruktív mivoltára, és az előtte elvonuló, lassan távolba vesző farakományról tehetetlenül ismét egy képeslapra szegezi tekintetét, amelyen ugyancsak egy lassan a távolba vesző farakományt örökített meg az egykori fotós. A szorongás a jövő emléke (E. Cioran), egyéni és közösségi jövőnké, és közben meg minden létező világok jövőinek emlékei is nyomasztanak (All the World's Futures), mert nem tudjuk elfelejteni, hogy minden összekapcsolódik.”[3]

Névtelen balsejtelemből – amikor az az érzésed, hogy valami nagyon rossz közeledik, de elviselhetetlen lenne tudatosítani, inkább elfojtod – hogyan szublimálhatunk valami mást, ami nem lebénítja, hanem fölszabadítja az értelmező-problematizáló energiákat? A műalkotás az esztétikai mezőből, amelyben fogant, átugraszthat egy etikai-önreflexív stádiumba. Vigyázat, mert puszta szemlélőből elkövetővé válhatsz. Nem vetülhet ártatlan tekintet sem a múlt, sem a jövő képeire.

Ebből is következően a kiállítás nem kínál sem szenzációs leleplezéseket, sem sokkterápiát, hanem inkább az elmélyülési-meditatív késztetéseket hozza játékba a szemlélőben, amelynek óhatatlanul lehet egy erkölcsi dimenziója is, mégsem egy moralizáló autoritás rejtett hódításának puszta eszköze kíván lenni. Sőt némi egészséges gyanakvással tekint önmaga – függőben hagyott – szerepére is. A problémaérzékeny kortárs művészet mint kritikai praxis túlmegy a puszta szembesítésen, több mint „provokáció”, és bár elszakíthatatlan saját társadalmi-politikai kontextusától, azt nemcsak fölmutatja és ábrázolja.



Az előzetes értelmezéshez ugyanakkor fontos vázolni néhány roppant összetett, közelmúltbeli vagy most zajló folyamatot, trendet, ami meghatározó volt és lesz a jövőben is.

A romániai fa nagy része ma exportra megy keletre vagy nyugatra; az iszonyatos volumenű kitermelés rögtön elkezdődött a posztszocialista időszakban, aztán egy rövidebb „elcsitulás” után az új évezredben és főképp a gazdasági válság óta kapott újabb lökést. Székelyföldön és az ország hegyes-erdős vidékein az embereknek mindig is létszükséglet volt a fa: abból építették házaikat, templomaikat, azzal fűtöttek. Bár kiaknázták az erdőt mint erőforrást, ennek mértéke – bár akkor még nem létezett a „fenntartható fejlődés” kifejezés – nem volt akkora, hogy a letarolt erdők nagy része ne tudjon regenerálódni. Ez a helyzet első lépésben a gépesítéssel, az iparosítással kezdett megváltozni, a fűrészüzemek és a szállításra kiképezett erdei kisvasutak megjelenésével.
Persze azt is lényeges megjegyezni, amire ökológus barátom szokott figyelmeztetni: a régebbi korok tájhasználatát sem kell feltétlenül idealizálni, hiszen az emberek azért éltek viszonylagos „harmóniában” a természettel, és azért használtak erőforrásait „fenntarthatóan”, mert szerszámaik és eszközeik kezdetlegesebbek voltak a termelés növelésére, nem pedig azért, mert valamiféle magasabb erkölcsiséget képviseltek vagy „környezettudatosak” lettek volna a szó mai értelmében. A természet akkor is leigázni-való volt, és most is alapvetően akként tekintenek rá.



A kézhez-állóként fölfogott természet koncepcióját csak azután kezdte ki a közgondolkodásban az ökológiai paradigma, miután a rombolás olyan mértékűvé vált, hogy az emberek saját bőrükön is érezhették a hatásait. Románia és Kelet-Európa közvéleményét pedig még később érte el ez az eszmei áramlat. A kilencvenes években ugyan már nem dicsekedni-, hanem rejtegetnivaló volt az erdőirtás (és az iparág sikerreprezentációjának szóban forgó eszköze, a képeslap műfaja is kihalóban volt), ám a társadalmat annyira megbénította a posztszocialista vadkapitalizmus sokkja, a privatizációk, piacliberalizálás szociális-gazdasági hatásai, a mindennapi túlélésért folyó harc, hogy érdemben nem is volt képes reagálni a történésekre. Hipotézisem az, talán az uniós csatlakozást megelőző néhány évben kezdtek a környezetvédelmi témák nagyobb teret kapni a sajtóban, az erdőirtásokról pedig tudomásom szerint a 2005-ös pusztító árvizek után kezdtek megjelenni az első részletesebb anyagok[4]. A verespataki aranybánya elleni harcban akkorra már megedződött régebbi és új civil szervezetek is főleg ezt követően kaptak nagyobb szeletet a nyilvánosságból.

Az elhallgatás okai roppant összetettek, most csak egy lehetséges – és részleges – interpretációt vázolok saját szűkebb szakterületemhez kapcsolódva.

Nemrég egy újságíró kolléga kicsit megvetően, lenézően, ugyanakkor enyhén felháborodott hangon minősítette elfogadhatatlannak, ha valaki, aki a sajtóban (is) dolgozik, egyúttal „aktivista”, azaz elkötelezetten foglalkozik környezeti és társadalmi problémákat fölvető ügyekkel. (Hogy miért és hogyan vált pejoratívvá a köznyelvben az aktivizmus, legalább annyira komplex kérdés, mint hogy miért és mikor lett kvázi szitokszó a romániai mainstream nyilvánosságban a „zöld”, a „feminista”, vagy mondjuk a „balliberális”.) Az aktivisták sok esetben olyan bajkeverőkként tűnnek fel, akik ismeretlen (de azért sejthető, legalábbis sejtetett) céllal, külső vagy belső „ellenségek” – külföldi szervezetek vagy belső politikai riválisok – támogatásával próbálnak megdönteni egy status quót, megtorpedózni egy szerintük káros befektetési tervet, leleplezni egy korrupt és/vagy környezetromboló beruházást, vagy kiállnak általuk szociálisan hátrányos helyzetűnek, kirekesztettnek tekintett csoportok jogaiért, esetleg közben keresztbetéve politikusoknak, munkahelyteremtő vállalkozóknak, becsületes kapitalistáknak és CSR-PR-ban[5] utazó látványfilantróp üzletembereknek.

Az aktivistát könnyedén ki lehet kiáltani a nemzet vagy a közösség ellenségének, már ha sikerül azt az axiómát elültetni a választók fejében, hogy aki a fennálló hatalom és a deklaráltan a közösség érdekében hozott döntések ellen szólal föl, az csakis áruló lehet, vagy legalábbis idegen érdekeket szolgál. Ez a típusú érvelés a hatalmi diskurzusokban gyakoribb, mint gondolnánk[6]; hellyel-közzel mindannyian, akik véleményt formálnak, szembesülnek ezzel a váddal. Mintha a hatalmi mechanizmusok és machinációk leleplezésének vágya, a király meztelenségének világgá kürtölése azonnal visszaszállna arra, aki leleplez és kikürtöl. Miért tette, miért pont mostanra időzítette, ki állhat a háttérben?

A motivációk tetten érése persze fontos lehet adott kontextusban, de nem annyira és nem azzal a céllal, hogy elterelje a figyelmet magáról a tárgyról.
A fennállót, a hatalmat, a status quót védelmező érvelések egy ennél is rafináltabb típusához tartozik az, amikor „az objektív tájékoztatás elvére”[7] hivatkoznak. Eszerint az újságíró szakmai etikájával nem férhet össze, hogy kiemelten fontos társadalmi kérdésekben úgymond megrögzötten ragaszkodik egy elvi állásponthoz, mint amilyen például az elszámoltathatóság, átláthatóság, közösségi döntéshozatal a mindenkit érintő ügyekben. Ha nem száll le egy ilyen témáról, azonnal a motivációit kezdik firtatni. Ha egyáltalán ki is alakul valamiféle nyilvános vita ennek nyomán, annak fókusza könnyen elcsúszik a résztvevő felek kölcsönös vagdalkozása irányába, majd a téma csöndben eltűnik a süllyesztőben, ami egy kényelmes megoldás, hiszen a konfrontáció folyamatos vállalása nyomasztó és nagyon hálátlan tevékenység.

Akik tartják a frontot, azok szinte minden esetben civil szervezetek aktivistái: aláírásgyűjtést indítanak, közleményekkel ostromolják a sajtót, újabb és újabb közérdekű adatigényléseket adnak be a közhivatalokba, és erőforrásaiktól függően bíróságon támadják meg a természetkárosító beruházásokat. Néhány emblematikus kivételtől – Verespatak, vagy talán Pungesti – eltekintve ugyanakkor ezek az ügyek (talán 2014 végéig) kevés nyilvánosságot kaptak a mainstream országos sajtóban. Pedig a felelőtlen gazdálkodás a természeti erőforrásokkal nem egy-egy megye – vagy ország – belügye, és nemcsak annak polgárait érdekelhetné.

Ezzel párhuzamosan azonban egyre több olyan kis médiaműhely alakult, amely professzionális módon és függetlenül kezdett a mainstream által elhanyagolt vagy elhallgatott témákkal foglalkozni. Innen is adódik a természetes szövetség az oknyomozó újságírók[8] és a velük együttműködő, információkat cserélő, módszereket tanuló és megosztó civil újságírók, aktivisták, jó értelemben vett „cetatean turmentatok” között. Ezek az új műhelyek azonban csak az utóbbi egy-két évben kezdtek annyira megerősödni, hogy témáik megkerülhetetlenek legyenek már a mainstream sajtó számára is, és rendszeresen vagy csak szórványosan, de átvegyék anyagaikat.

Ez a mostani médiaérdeklődés még mindig nem elégséges ahhoz, hogy minden esetben mozgósító erejű legyen. Nem lesz minden ügyből pungesti ellenállás vagy Verespatak-mozgalom. Bár az erdőirtás elleni kormányzati küzdelem jegyében tavaly elindult az erdőradar[9], és számos Facebook-oldal működik, ahol erdőirtásos esetekről posztolnak fotókat, rövid leírásokat, GPS-koordinátákat az emberek, azt a tényt, hogy Kovászna megyében egy évi 800.000 köbméter fát feldolgozó új üzem épült, érdemi közvita és környezeti hatástanulmány nélkül[10], a háttérben több mint gyanús gazdasági-politikai összefonódásokkal, helyi szinten, publikusan sikerült „munkahelyteremtő kezdeményezésként” eladni. Az országos sajtónak pedig nem igazán érte el az ingerküszöbét a történet annál jobban, hogy regisztrálták magát a tényt[11].

Újabb szövetségesekre van tehát szükség. De mielőtt még valaki hirtelen a művészet függetlenségét is kezdené félteni, álljon itt még egy részlet a projekt koncepciójából, a kiállításhoz tervezett közönségbevonó események egyik beszélgetésének kérdésfelvetéseiből: „Bár a művészi koncepció semmilyen vonatkozásban nem valamiféle ’zöld ideológia’ vagy idealizált és hamis természetszeretet jegyében született, sőt ezek iránt is kritikai beállítódással viszonyul, maga a témaválasztás és a tematizáció jellegéből adódóan föltehető a kérdés, hogy beszélhetünk-e a kiállítás esetében bármilyen szinten aktivista művészetről. Ahogyan a filozófiára egy bizonyos paradigmában a teológia szolgálólányaként tekintettek, a művészetet gyakran a politika sajátította ki, ennek úgymond történelmi hagyománya is van. A kérdés az, hogy a társadalomkritika, a mainstream politikai hatalom bírálata egyúttal jelent-e elköteleződést és affiliálódást a létező ’másik oldallal’, politikai ellenzékkel, alternatív politikai-társadalmi mozgalmakkal, vagy létezik egy olyan idealisztikus ’légüres tér’ a hatalmi viszonyoktól mentesen, ahol a művészet kialakíthatja a saját szabad játékának terét? Esetleg egy adott társadalmi kontextusban releváns és életképes ellenmagatartás-formák hiányában válhat-e maga a művészeti beavatkozás a társadalmi változás valódi kovászává? És ha azzá válik, művészet marad-e a művészet?”



Függetlenül attól, a kérdésekre adott válaszlehetőségek közül inkább melyik felé hajlunk, abban valószínűleg eléggé széles egyetértés van, hogy a művészetnek elidegeníthetetlen joga a kritikai viszonyulás, mint ahogy az is, hogy ezt a feladatot, missziót – ki hogy értelmezi – a maga során metakritikának vesse alá. Ez számunkra triviális megfogalmazás, viszont sajnos ott még nem tartunk, hogy a politikum, sőt a média is elfogadja ezt. A gyönyörködtetés mellett a művészetnek főképp az utánzó, ábrázoló, megörökítő funkcióját tekintik igazán legitimnek. „Nehogy már valami ingyenélők hirtelen elkezdjenek kényelmetlen témákat feszegetni – menjenek csak szépen vissza a vászonhoz, ecsethez, dolgozzanak, termeljenek eladhatót, fessenek lehetőleg tájképeket és portrékat. Vagy valami absztrakt is jöhet, ha szépek a színei és talál a nappali dizájnjához.” Ebben a mostoha, de éppen ezért inspiráló társadalmi közegben adott esetben már az is, aki kilóg ebből a sztereotip és hamis képből, gyorsan önmagán találhatja a „bajkeverő”, „aktivista” címkét. Belökték a körbe, szövetséges lett, akár tetszik neki ez a dolog, akár nem.

Nem szeretem a barikádokat és táborokat, a fekete-fehér, barát-ellenség dichotómiákat, de van, amikor eljön az ideje a melléállásnak, ha közös ügynek tartjuk a környezetromboló, politikai-gazdasági érdekösszefonódásokból táplálkozó, a jövőt is felfaló Leviatánok legyőzését. Ehhez minél több, a mesterséges és terméketlen diszciplináris elkülönülést meghaladó projekt, különböző hivatású és foglalkozású emberek termékenyítő vitája, új társadalomvízió-vázlat kell. A cél tehát, nyilván, nem(csak)[12] az, hogy kihúzzuk a gyufát.


Jegyzetek

(1) Kerezsi Nemere képzőművész, Corina Dumitrescu és Kovács Kázmér építészek, Sebestyén Ágnes művészettörténész, kurátor és jómagam.
(2) A múlt emlékeinek önkényes kisajátítására és ilyen eszközszerű felhasználására jó példa, ahogyan az RMGC támogatta a verespataki bányászat történetét bemutató múzeumot.
(3) Idézet a koncepcióból
(4) Nem ismerek ebben a témában született médiaszociológiai kutatást, de mindenképp izgalmas lenne megvizsgálni a klímaváltozásról, természeti katasztrófákról szóló hírek és ezzel párhuzamosan a természetvédelmet és a környezettudatos magatartást népszerűsítő médiatartalmak megjelenésének korrelációját.
(5) Ezen azt értem, hogy egyes vállalatok társadalmi felelősségvállalás (Corporate social responsibility) címén olyan támogatási programokat, pályázatokat, jótékonysági akciókat indítanak, finanszíroznak, amelyeknek tulajdonképpeni célja, hogy kedvező fényben tünteti föl az adott céget, leplezve vagy kisebbíteni próbálva azokat a környezeti ártalmakat, kizsákmányoló bérpolitikát és/vagy gazdasági-politikai érdek-összefonódásokat stb., amelyek az adott vállalat kereskedelmi vagy gyártási tevékenységét fémjelzik.
(6) Ilyen, a civileket megbélyegző hatalmi diskurzus működik félelmetes eredménnyel Oroszországban, illetve az utóbbi időszakban Magyarországon is elindult a „külföldiügynöközés” és a külföldi – pl. norvég – támogatásban részesülő szervezetek hatósági vegzálása.
(7) Még ha ismeretelméleti optimizmus vezérelné ezt az elgondolást, a jóindulatú butaság kategóriájába sorolhatnánk, de a sajtó pártatlanságának és semlegességének e szószólói valószínűleg nem az egyetlen és igaz bizonyosság keresésének prófétái. Itt tisztáznám, hogy újságíróként nem a médiaetika elveit relativizálom éppen, csupán azokra a kényszerítő hatalmi mechanizmusokra utalok, amelyek tudatosan vagy kevésbé tudatosan, manipulatívan interorizált akadályként tudnak működni a szakma gyakorlatában. Szerintem nemcsak a tényszerűségre törekvés és az ellentétes álláspontok közlése, hanem a saját pozíciónkra való állandó rákérdezés is morális (és megkockáztatom: szakmai) kötelesség, mert enélkül az elemzés és értelmezés is hiteltelenné válhat.
(8) Az oknyomozó-tényfeltáró sajtóműhelyek közül elsősorban a RISE Project érdemel említést, akik elkötelezetten foglalkoznak nemcsak az ilyen ügyekkel, de a kollégák és a következő újságírógenerációk képzésével is. Bookmarkra fel:)
(9) Az erdőradar egy tavaly októbertől működő állampolgári jelzőrendszer, aminek deklarált célja kiszűrni az illegális szállítmányokat. Aki lát egy teherautót az úton megrakva fával, az 112 sürgősségi hívószámot tárcsázva lediktálja a rendszámot, és a rendőrség ellenőrzi, hogy a rendszámhoz társítható-e az az egyedi kód, amelyet elvileg már az áru felpakolásakor megkapott a szállítmány. (Részletek itt.) Az Agent Green Egyesület azonban nemrég rámutatott, a kódot többször is felhasználják a csalók, ezért a civilek razziák szervezésére szólították fel a hatóságokat.
(10) A Hozindustrie Schweighofer új üzemére kiadott építkezési engedélyt a Bankwatch és a Neuer Weg Egyesület bíróságon támadta meg, a perek folynak jelenleg is.
(11) Ez a jég egyre inkább megtörni látszik; a cikk írásának napjaiban (2015. április) mutatta be az Antena 3 országos tévéadó és mások is egy nemzetközi környezetvédelmi szervezet nyomozásának eredményeit a Holzindustrie Schweighofer vállalat romániai tevékenységéről. Az osztrák fafeldolgozó a vád szerint rendszeresen illegálisan kitermelt fát dolgoz fel. Az ügyletekről az Environmental Investigation Agency tett jelentést. Sokan a nagyvállalat lobbija eredményességeként értelmezik azt is, hogy Klaus Iohannis államelnök nem írta alá, és visszaküldte a parlamentnek az új erdészeti törvényt – mi több, indoklásában a HS érveit vette át. Miután az egész szerteágazó ügy és annak résztörténetei egyre nagyobb visszhangra találtak, május 9-ére országos tüntetést szervez több aktivista csoport és civil szervezet.
(12) A kiállítás közönségének bevonását, kreatív energiáinak mozgósítását stimuláló kísérőprogram-tervünk az irónia bátorságát mint közösségi praxist próbálja népszerűsíteni. Milyen lehetne a 21. századi fafeldolgozó-képeslap? A nézők is alkothatnak és küldhetnek el képeslapokat, amelyeken például a nemzetközi közönséget álturisztikai gerillamarketing-üzenetekkel lehet bombázni. Pl. “We are so hot: Europe, heat with us!” (avagy romániai fát a nyugati kandallókba – utalás arra, hogy az Agent Green a Retyezáti Nemzeti Parkban illegálisan kitermelt, a Holzindustrie Schweighofer által Romániában feldolgozott fából készült briketteket fedezett fel ausztriai szupermarketekben)
“Woods are just like corn fields, m'kay?” (a kérdőszót szigorúan a South Parkból ismert Mr. Mackey hangján kell kiejteni. Egyébként az erdő mint ökoszisztéma koncepciót elutasító erdészek és politikusok szokták előszeretettel hangoztatni ezt az érvet, mikor a fakitermelésről úgy beszélnek, mint valami betakarítási munkáról: a fát is egy bizonyos kor után – szakszóval: “vágásérett” – ki kell mindenképpen vágni, mert hanem “elromlik”.)
“We cut the big ones only to defend the oppressed” (bibliai utalás, Izajás próféta könyve 1,17 – egy erdész emlékezetes válasza arra a kérdésre, miért tarolták le az út mellett a százhúsz éves bükkerdőt, hogy csak a félméteres gallyak maradtak meg.)
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!