2019. december 9. hétfőNatália
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város
bdt.transindex.ro

KÁZ DOMESZTIK

Egy történet a sürgősségről

Bakk-Dávid Tímea utolsó frissítés: 14:26 GMT +2, 2015. május 13.

"S tudja, van olyan, hogy csak azért sem bólogatok, bármit mond. Bizony visszaszólok. Lehet nem kéne, de ez van. Megtörténik."


Két nő ül a belső sürgősségi váróteremben. Az idősebbik a tavaszi éjszakához képest igen lenge öltözékben, mintha piknikezésről érkezett volna. Világos, háromnegyedes vászonnadrágján vérfoltok, arcán zúzódás. Nem lehet eldönteni, szarkalábas, beesett szemei mitől karikásak. A hajnali részegekkel foglalkozó rendőrök, miután kicsevegték magukat a jegyzőkönyveket kitöltő asszisztensekkel, odalépnek hozzá.

– Mondja csak még egyszer, pontosan mi is történt. Mikor jött be?
– Két órája...
– Mikor történt az incidens?
– Délután.
– Akkor miért csak most jött ide?
– El kellett vennem az unokámat a szakkörről.

A kérdező rendőr abbahagyja, mert kollégája iszonyatosan nagyot tüsszent, akkorát, hogy visszhangzik a hatalmas helyiség. Egészségére, mondjuk reflexből, kórusban, az idősebb nő kissé megkönnyebbülve. A szünetet felhasználva el is kezdi mondani gyorsan:

– Nem akarok feljelentést tenni. Ez egy belső, családi ügy. Káz domesztik. Néha sajnos előfordul. Ez ilyen.

Elharapja, hogy „ilyenek a férfiak”. Elvégre a két rendőr is férfiből van. A korábban is faggatózó rendőr – szerepébe visszahelyezkedve – megköszörüli a torkát, és hivatalos hangon közli: joga van feljelentést tenni, és akkor bírósági ügy lesz a dologból. A nő rázza a fejét, nem, ő ezt nem akarja, nem tudná végigcsinálni ezt a procedúrát a férjével. 35 éve házasok. Két gyerekük, unokáik vannak.

– Értem, csak maga is értse meg, nekünk ezt el kell mondanunk, tájékoztatnunk kell Önt a jogairól – mondja szelídebb hangon a rendőr. – Ha mégis meggondolná magát, akkor x dátumig kérhet még törvényszéki orvosi jelentést.

A nő bólogat, érti, a rendőrök jobbra el.

A fiatal nő én vagyok. Fájdalomtól ködös aggyal hallgattam végig, akaratlanul és tehetetlenül, a fenti beszélgetést. Vesegörcsöm van, előre is vesznek, egy feleségverés kevésbé sürgősségi eset, mint az enyém. Ülünk egymás mellett, a nő az előbb a személyi igazolványát kereste, mert ismét kellett a rendőröknek. Bézs színű, klasszikus nagymamatáskájában sorra kutatja végig a zsebeket, zsebtükör, kulcs, mittoménmik mellett, talán rúzs és sminkkészlet is volt, nem esküszöm meg rá, hiszen nem festette magát. Csak a haja meredezett szőkítéstől és dauertől drótszerűen a feje körül. Fésű, az biztosan volt a táskájában. Az egyik asszisztensnő odaszólt, na ugye, igaz a vicc, hogy mi nincs egy női táskában? Hát rend. A nő magyarázkodóan mondja, biztosan amikor fölvették az adatait, nem a helyére tette vissza sietségében. Majdnem föladja végül a keresést. Aztán megkerül a fehér műanyag kártya, de már senki nem kéri.

Elcsendesül kicsit a helyiség a legutolsó részeg sofőr és a rendőrök távozásával.

– Elnézést... mondhatok Önnek valamit?...

A nő, mint aki már semmin nem lepődik meg, felém fordul.
– Mondja, tessék.

– A... családon belüli erőszak áldozatai kérhetnek segítséget... vannak szervezetek, amelyek az olyan helyzetekkel foglalkoznak, mint amilyenben Ön is benne van... akkor is, ha nem akar bírósági ügyet belőle, fontos, hogy tudja, van segítség...

Küszködöm a szavakkal, bénázom. Már a sírás határán vagyok, pedig a fájdalomcsillapítónak kellett volna hatnia.

– Köszönöm, nagyon köszönöm – mondja a nő egyszerűen. S hogy nagyon jól esik neki, hogy...

Megpróbálkozik egy mosollyal, de sírásra görbül a szája. Megszorítjuk egymás kezét, sírunk. Adok papírzsebkendőt. Aztán ömleni kezd belőle a szó, mesél a 35 éves házasságról, a sok tűrésről, hogy „mert mit mond a világ”, „mert mi lesz a gyerekekkel”, „mert már úgyis mindegy, ha eddig kibírtam, ezután is”. A helyzet akkor lett rosszabb, amikor a férje nyugdíjba ment, és naphosszat a tévét nézi, este pedig iszik.

– A tévé, az nagyon felidegesíti. Gyakran káromkodik, kiabál. S az ital. Ha nem iszik, nagyon kedves is tud lenni... Mindig elvárja viszont, hogy neki legyen igaza. S tudja, van olyan, hogy csak azért sem bólogatok, bármit mond. Bizony visszaszólok. Amikor már nem bírom. Mert nekem is megvan a véleményem. Lehet nem kéne, de ez van. Megtörténik.

Az alkoholizmus betegség, a férje is kaphatna segítséget – tétova szavaimra csak legyint.

– Eldöntöttem, elválok. Most már elég volt. A gyerekeim már régóta mondják, hagyjam ott az apjukat. Most ez tényleg az utolsó csepp volt a pohárban.

Rengeteg kérdés marad válasz nélkül, talán az ő számára is. Lesz-e pénz külön költözni, megingatja-e elhatározásában egy újabb bocsánatkérés és fogadkozás, hogy soha többé? Mit mondott az unokájának, miért véres a ruhája? Mi fog mondani, miért válik el nagyapától? Lehet-e beszélgetni erről nyíltan, hogy nagyapa agresszív? Mi történik az alkoholista agresszorral, nézheti tovább a tévét és ihat, vagy előbb-utóbb nem tudja fenntartani magát, még lejjebb züllik, netán utcára kerül? Hány hasonló eset történik nap mint nap, hány karikás szemű, megfélemlített, megalázott ember kerül épp hatósági hatósugárba, hogy aztán egy rövid jegyzőkönyv kitöltése után eltűnjön saját mindennapi poklának egyik bugyrában? Talán örökre?

„Kérem a következőt!” Felocsúdok. Búcsúzóul minden jót kívánok neki. Banális, ugye? Ő már visszarendezte a vonásait, már kissé távolságtartóbb. Talán szégyelli, hogy egy vadidegen előtt elveszítette a kontrollt. Vagy hát ez is megesik néha, ilyen az élet. Később, bent, az ágyon fekve, miközben csöpög belém a perfúzió, még megpillantom. Végképp fölvette mindennapi, embereknek mutatott arcát. Lebiggyesztett, durcás ajak, összevont szemöldök. Egy egykori, gyűlölt idős ismerősömet juttatta eszembe. S ismét azt: ki vagyok én, hogy ítélkezzek? Mindannyian csillagos homlokú hercegek és hercegnők voltunk egykor. S néha ma is. Ő éppen szőkített dróthaj-aurával.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!