2019. december 9. hétfőNatália
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város
bdt.transindex.ro

Nagyvárosi napló

Megosztottság-történetek (és ami utána jöhet)

Bakk-Dávid Tímea utolsó frissítés: 12:48 GMT +2, 2015. április 10.

Szétzilált, egymás ellen fordított csoportok mindenfelé, de a szabadság kis, underground vagy félnyilvános terekben virágzik, jobban, mint bárhol.


Elmúlt a poszthúsvéti pátosz, szelíd kritika következik, amely, vigyázat, helyenként utópisztikusnak bélyegezhető gondolatfüzéreket tartalmazhat, amelyek alkalmasak lehetnek az új alapokra helyezett képzelt közösségek iránti vágy fölkeltésére.
*
Valamiért mintha egyre kevesebb közös álma van azoknak, akik megelégedett, nyugodt életüket, javaik, gyerekeik, családjuk, barátaik érdekeit és biztonságát látják mindenáron mindennél előbbre valónak; azoknak, akik erre keményen törekszenek, bár kevés eséllyel; azoknak, akik azt szeretnék, mindenkinek legyen esélye boldogulni; és azoknak, akiknek a reménye és terve nem terjed túl a napi betevőn. Szétzilált, egymás ellen fordított csoportok.

Elvétve vannak csupán, akik sok világ polgárai tudnak maradni itt, mert nincs átjárhatóság, vagy csak nagyon kevéssé. A fennállónak a hívei, haszonélvezői vagy egyszerű statisztái nem szívesen vesznek tudomást a „másik” csoportról, vagy csak felületes, a nyilvános médiatérben is megjelenő formáival szembesülnek, ahhoz viszonyulnak, azt bírálják. Nincs párbeszéd, nem kapcsolódnak a körök. A „másik” csoport persze, mint mindig, puszta konstrukció: a kormányellenes „balliberális” bajkeverő fantomképének nincs légiónyi hús-vér megfelelője.

A mainstreammel párhuzamosan szerveződő szubtársadalom, a közösségi kocsmák, tüntetések, mozgalmak, klubok világa egyrészt roppant heterogén, és ugyanakkor szintén megosztott. Ki kivel tart, ki miért vált szalonképtelenné, kit tiltottak ki honnan: a „rendszerkritikus” pártok és csoportosulások is egymásnak feszülnek. A tüntetések, felvonulások, kormányellenes jelszavak skandálása pedig élettelen a Verespatak-tüntetésekhez mérve.

A szabadság ugyanakkor kis, underground vagy félnyilvános terekben virágzik, jobban, mint bárhol. Elképzelhetetlenül sokféle és gazdag a civil élet. Óvatos kívülállóként nyughatatlan, vitatkozó, rendszeresen találkozó, egymással beszélgető embereket látok sokfelé. A véleménynyilvánítás és bátor rákérdezés kultúráját. És úgy szeretem Budapestet, hogy nem feledhetem az otthont, ahol mindez szinte teljesen hiányzik.
*
Székelynek születni kell, mondják egyes székelyek, akik időnként azt is el akarják hinni, hogy vannak „magyarok”, igazi magyarok és legigazibbak. Milyen jó, hogy nem varrják ennek ódiumát a nyakamba itteni barátaim. És nem kell ehhez „Székely vagyok, nem rasszista” pólót sem viselnem. Mesélek a színházainkról, a Reflexről, a Magmáról, a faluról, ahol élni fogok, a szívügyeimről, a korrupcióról, a cselédpiacról, a nyelvi jogokért folyó sokfrontos küzdelemről, autonómiáról, fásultságról, működésképtelenségről, nagyszerű emberekről.

Itt a kívülállás luxusával lehetséges csapatjátékosnak lenni sokszínű csoportokban: soha nem törzsi-családi-szomszédsági kritériumok alapján, hanem csakis annak jogán, ahogyan megélem és kivetítem saját szituatív identitásomat, a magam dilemmáit sem rejtegetve.
*
Március 15-ét szűk körben, ebéddel ünnepeltük, nagy ívben kikerülve a különböző pártok és mozgalmak helyszíneit. Öt erdélyi Józsefvárosban. Utólag olvastam, tőlünk pár sarokra összeverekedtek az ünneplők. A magyar is magyarnak farkasa; tünetértékű, hogy egyes ellenzéki értelmiségiek abban látják a végletesen megosztott „pszeudo-baloldal” egyetlen esélyét, ha a belső ellentétek még inkább kiéleződnek a kormánypártban. Közben meg egyre népszerűbb a Jobbik, főleg a fiatalok körében. Úgy tűnik, egyvalamiben értenek egyet a politikai pártok szimpatizánsainak nem kommunikáló csoportjai: a párbeszéd lehetetlenségében.

Azt mondják itteni barátaim, nagyon naiv vagyok, ha azt gondolom, egy olyan mérvű, dubiózus, hosszú távon beláthatatlan környezeti következményekkel járó beruházás, mint Paks 2, egy zászló alá toborozná az ellenzők csoportjait. (De ez látszott a Putyin-ellenes tüntetésen is.) A „vidék” is megosztott, és az emberek zöme, még ha elégedetlen is, nem vonul ki tüntetni, csak akkor, ha közvetlenül a zsebén érzi a kormány kutakodó kezét (lásd netadó). De hogy tőlük kétszáz kilométerre mi történik, nagyjából hidegen hagyja őket. (Ehhez talán hozzájárulhat még egy plusz törésvonal, a “vidék” és Budapest ellentéte, amit mi, erdélyiek – minden, központosítással szembeni ellenérzésünkkel és esetenkénti Bukarest-fóbiánkkal együtt – nem érthetünk igazán. Ilyenkor Kolozsvárt szokás fölhozni példaként, „Erdély fővárosát”. Én azonban megkockáztatnám, Sepsiszentgyörgyön is megvan az a szellemi-kulturális tőke, ami valóban „Székelyföld fővárosává” emelhetné; kérdéses viszont, hogyan használjuk talentumainkat, meg tudjuk-e közösen álmodni azt a várost, azt a térséget, amely mindannyiunké tud lenni, akik ott élünk.)

Magyarországra vetett vigyázó szemünk lehet, hogy nekünk is túl sokszor áll meg a politikai nyilatkozatok felszínén, vagy a határon túliakra vonatkozó népszerű intézkedéseknél. Vagy csak Budapestre fókuszál, akaratlanul is magáévá téve a főváros-központúságot. Pedig ott, ahová csak földút vezet, a mélyszegény aprófalvak némelyikében lassan elindult a változás.

Az Igazgyöngy Alapítvány 16 éve végzi a berettyóújfalusi kistérségben tehetséggondozó és felzárkóztató, közösségfejlesztő tevékenységét. És most, hogy a brókerbotrány (Questor-ügy) miatt az alapítvány pénze is odaveszett (önkormányzatokéhoz hasonlóan), úgy tűnik, csoda történik – az eddig illusztrált megosztottságon sikerül felülkerekedni, hiszen pártszimpátiáktól függetlenül összezárt a támogatók köre, és az Emberi Erőforrások Minisztériuma segíteni fog az Igazgyöngyön.

Mi az Igazgyöngy? Szociális innováció, valódi esélyteremtés. Túlzás nélkül, ma talán a legfontosabb tartalom Magyarországon Ritók L. Nóra blogja, amire nekünk is figyelnünk kéne.

Ébresztő, Erdély, ébresztő, Székelyföld: ha azért hagyjuk hátra a leszakadókat, nehogy visszahúzzanak, vagy ha azért foglalkozunk velük jóindulatú, de paternalisztikus leereszkedéssel, hogy megnyugtassuk lelkiismeretünket, nem lesznek ebben a stratégiában hosszú távon győztesek. Túl sokat beszélünk arról, mit miért nem lehet, mi miért nem működik. Túl nagy a presztízse a „társadalmi szükségszerűségnek”, Roberto Unger szavaival élve, és eleve szkeptikusan viszonyulunk a képzelőerő mozgósítására hívó, társadalmi változást elindítani képes ötletekhez. Pedig valódi igazgyöngyök is vannak köztük.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!