2019. szeptember 18. szerdaDiána
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város
bdt.transindex.ro

Nagyvárosi napló

Másság-történetek

Bakk-Dávid Tímea utolsó frissítés: 09:40 GMT +2, 2015. április 9.

„Mit akart ez a dzsungelszörny? Azt hittem, már sose lép le”, fintorog a kedves arcú szőke lány bolti eladó haverjának, ahogy kilépett az ajtón a külföldi vásárló. Aki történetesen színesbőrű volt.


Pár másodperccel azelőtt fejezte be a vásárlást, és magyarul mondta el, mit is szeretne.

Szerintem egész jól ment neki, ezért nem is ajánlottam fel, hogy segítek, mondja nyugodtan angolul, s ha az eladó srác nem érti, majd fordítok neki. Érződött, jó ideje tanul magyarul, használni akarja, gyakorolni. A párperces művelet után még bocsánatkérően rám mosolygott, „bocsi”, hogy ennyit kellett várnom a sorban, miatta – visszamosolyogtam, elköszöntünk, kilépett, és már csak egy mondat választott el, hogy én is fizessek és távozzak. De az a mondat, az a mondat ott visszhangzott a neonfényes csemegebolt szűk falai közt.

Vannak, akik szerint a helyes replika erre – szigorúan pedagógiai és mentálhigiénés célzattal – valahogy így kezdődhetett volna: „Hogy mit mondtál, te ótvaros fehér szemét, te félázsiai hordák kurvája, b(...)”. Ha viszont csakis saját mentális egészségünket tartjuk szem előtt, akkor a megfelelő reakció a gyors lelépés (aka. bystander-effektus). De próbálkozhatunk racionális érvelést legalább nyomokban tartalmazó kiselőadással is, mondjuk a rasszizmus szociálpszichológiai mechanizmusairól.

Az indulatos, zsigeri visszaszólás nyilván teljes mértékben nélkülözi a kritikai reflexiót. Akkor lehet igazolt (ha létezik ilyen érv), vagy legalábbis megérthető, ha közvetlen áldozatai vagyunk a sértésnek. Nagyon sokszor származott már baj abból, amit a népnyelv „fogadatlan prókátor”-effektusnak nevez: amikor helyzet- és kontextusismeret nélkül valaki hasonló hangnemben beleszól egy indulatos diskurzusba vagy konfliktusba, lehet, hogy több kárt okoz, mint amennyit hasznot. Meg különben is, a (verbális) erőszak (is) a tehetetlenek fegyvere.

A dzsungelszörnyező önmagát minősíti, eleve kizáródik a szalonképes diskurzusokból, elszigetelődik – aki meg az ő nyelvén válaszol vissza, „mert csak abból ért”, lealacsonyodik az ő szintjére, hát nézzük inkább levegőnek – körülbelül így lehet rekonstruálni az érveket. (De ha senki nem szól neki, hozzá? Ha senki nem kísérletezik közös nyelvvel?)

Térjünk át a második opcióra. „Dzsungelszörny”, s akkor mi van, ha ezt mondta, ez annyira, de annyira abszurd, hogy már inkább vicces, főleg hogy a sértés áldozata nem is hallotta már a beszólást – jöhet az utilitárius érv a félrenézés mellett. Aztán balra el, s utólag milyen jól kitárgyalhatjuk az esetet a többi romkocsmában merengő haverral.

Kíváncsi vagyok, ti mit tettetek volna. Az én reakcióm végül „tudatosan ösztönös” volt.

„Szerintem minden tiszteletet megérdemel egy külföldi, aki próbál minél jobban megtanulni magyarul” – hallottam a saját, meglehetősen fegyelmezettnek és higgadtnak tűnő hangom, ahogy felemelt szemöldökkel a pult mögött álló srácra és barátnőjére néztem. Azonnal visszakoztak, a srác magyarázkodni kezdett, hogy nehezen értette a „fekete beszédet”. Nem kérdeztem rá, ő beszél-e valamilyen idegen nyelven.
*
A város, aki mindenkié, egy képzelt közösség. A város, aki mindenkié, lenni akar: hogy kihordják azok, akik benne laknak, utcáit tapossák, padjain alszanak, villamosain énekelnek. Akik hajnalban kelnek, és zárkózott arccal ülnek a buliból hazafele vagy egy másik helyre tartó viháncolók között. Azok is, akik mosolyogva csokit adnak az idegennek, és a legtermészetesebb módon állnak szóba ismeretlenekkel. Akik átadják helyüket a buszon, és azok is, akik soha. Azok is, akik közmunkában szedik a csikket, és azok, akik villájukba szuperbiztonságos kaput szereltetnek. Azok, akik szeretni akarnak, és az is, akinek a vágy sérti a tekintetét – vagy a szívét.

De a város, aki mindenkié, csak azoké nem lehet soha, akik maguknak akarják megtartani.

El lehet harácsolni, ideig-óráig, a megszeppent fiatal sráctól, aki egy budapesti megállóban csókkal búcsúzott barátjától; körbe lehet venni ráccsal a hajléktalan-alvóhelyeket; vegzálni az egy szobában élő nagycsaládot, míg egy szigetre kell kiköltözniük, ahonnan szinte lehetetlen iskolába járni. Történetek. Ha meghallgatom, én is része leszek már.

Megismerem a párhuzamosan létező mentális térképeket, nyelvi kódokat. Mintha Kolozsváron próbálná megérteni valaki a magyar utcanevek párhuzamos valóságát. Itt is identitásjelző, ha valaki Moszkva térig metrózik, a Közti téren oszt meleg ételt a hajléktalanoknak, vagy tudja, melyik volt nemrég még a Ságvári Endre utca. Esetleg elteszi emlékbe a névtáblát.
*
Megfejteni a várost sokan akarják, jó és gonosz céllal vagy csak úgy, önmagáért, a felfedezés öröméért, ahogy a tematikus városi séták résztvevői vagy a térképpel kóborló „turista, nem álompolgár”.

A várost fel is lehet boncolni, át- és ráépíteni, visszaállítani, félbehagyni, átszervezni, kilakoltatni, átköltöztetni, hatékonyabbá tenni, elfoglalni, özönleni, kiabálni, ünnepelni. Egymással szemben, támadóállásból.

Még azok is szembefordulnak, akik pedig elvileg szövetségesek lehetnének. „Kért tőlem a hajléktalan, épp nem volt apróm, mondtam is neki. Utánam üvöltött, hogy te büdös cigány. Ha köztünk sincs szolidaritás, akkor mit várunk a többségtől?” Devizahitelbe belebukott nyugdíjas sziszegi rosszallóan, ezek a mai anyukák három évet maradhatnak otthon a gyerekkel, sírnak, hogy kevés a pénz, de minden héten nem átallnak műkörmöshöz, kozmetikushoz vagy fodrászhoz járni, bezzeg ő a gyerek mellett végig dolgozott, ilyen luxusdolgokra nem költött, és soha nem panaszkodott.

Tőlem szóváltásnyi távolságra történt: a nyitottságra és a kultúrák közti kapcsolatok erősítésére kitalált európai diákmobilitási program haszonélvezői, a lengyel-magyar-kétjóbarát cinkosan „az új közellenség” alattomos beszivárgását tárgyalja munkahelyekre, irodákba, horribile dictu egyetemekre, egyetértve abban, lassan már ki sem lehet szűrni, „ki a cigány”, és ki nem. Elszigetelt esetként könyveltem el. Több mint két hónap budapesti élet után már úgy érzem, nem ők a kivételek.

A hajléktalanokra új kifejezés kezd bekerülni az átlagszókincsbe: a „hajlékony”. A „halmozottan hátrányos helyzetű” szakterminust felváltja a „háromhás”, ami lassan a „cigány” szinonimájává válik. Az álpíszí nyelv önmagában semlegesként tételeződik, a használók intenciói termelik újra a megbélyegző mechanizmusokat, újra és újra. Sokszor be sem látják, miért sértő és kirekesztő ez a diskurzus.

A tehetetlen és elkeseredett, válogatás nélkül szórt rasszistázás, nácizás, fasisztázás pedig talán szintén a félelem és neheztelés tünete, „a dolgok nevén nevezésének” illúziója.

Ez az az illúzió, aminek a másik oldalon az a végeredménye, hogy ma nyíltan lehet cigányozni, sőt bizonyos körökben javallott. És önmagában az, hogy erre rámutatunk, és saját köreinkben megbélyegezzük ezt a gyakorlatot, nem oldja meg, nem oldja fel ezeket a nyelvi kódokba égetett szembenállásokat.
*
Egy szegény családokkal foglalkozó ismerősömnek frappáns diagnózisa van a szolidaritáshiányról: „felfele nyalunk, lefele rúgunk”. Ez rövid távon hatékonynak tűnő túlélési technika, de hosszú távon talán öngyilkosság. Megmérgez mindent, fásulttá, reménytelenné tesz. És félnek, vagy legalábbis tartanak egymástól az emberek. Ezt a nyomott közhangulatot kívülről talán jobban látni, mintha benne élsz: mintha mindig gyászolnának, olyan arccal utaznak a villamoson, mondja a francia önkéntes, aki szegény embereket és hajléktalanokat tanít angolul.
*
Én is keresem, mi a közös ezekben a történetekben, miért lényegesek. Próbálgatom, hogy lehet elmesélni úgy, hogy a kapcsolódások megmutatkozzanak.

Résztvevő (lebegő) megfigyelő vagyok, kíváncsi, elraktároznék egy-egy arcot, tekintetet, beszólást, „valamire jó lesz majd”-alapon. Nem lehet. Az emlékezet és az utólagos interpretáció is szelektív, már eleve megszűri az alapanyagot. A kép- és hangfolyam megállíthatatlan, a város lüktetése éjszaka sem csitul, hát mit keres ennyi ember az utcán hétköznap este, kérdezed ámulva. Aki kimarad, lemarad, ez a mindentlátás elérhetetlenségének kísértése.

A nem szándékos rendet időnként túlszabályozás és ellenállások zökkentik ki, hibák a mátrixban, mint egymás után érkező pótbuszok, mint bezárt közvécék mellett a vizeletcsíkok.

Poszthúsvéti pátosz kerít hatalmába. Mit tegyek, ez van, bánt, hogy ezek a gyönyörű emberek, akik a testvéreim az anyanyelvben, egymás ellenségeivé lettek. Kibeszél, ki beszél, cinkos, aki hallgat, az alávetett meg, az alávetett nem bírható szóra.

Folyt.köv.

Címlapfotó: Mat Hayward via Shutterstock.com
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!