2019. november 14. csütörtökAliz
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város
bdt.transindex.ro

CSÜCSÜLÜNK AZ EVOLÚCIÓS UGORKAFÁN

Kivert kutyák, tengerész cicák

Bakk-Dávid Tímea utolsó frissítés: 17:05 GMT +2, 2013. szeptember 16.

Elképzeltem a cicákat csíkos matrózblúzban – ájemszéjling, ájemszéjling –, dehát a közelben még egy patak se volt, hát mégis milyen vízen hajóznak, Feri bácsi? Vödörben, kislányom.


A középkorban bíróságok ítélkeztek az emberek vagy az „isteni rend” ellen „bűnt elkövető” állatok fölött, és amennyiben „bűnösnek” találták őket, az eretnekekhez, boszorkányokhoz hasonlóan büntették őket, pl. máglyahalállal. Különbözünk valamiben azoktól, akik babonás félelemből irtották a fekete macskákat, denevéreket, kígyókat, vagy bíróság elé citáltak és halálbüntetésre ítéltek egy vélhetően a Sátán által megszállt állatot? Hát abban bizonyosan, hogy már nem hivatkozunk ördögi megszállásra: az állatokkal való rossz bánásmódot is racionalizáltuk annak rendje és módja szerint.

Ma már pragmatikus érvekkel tudjuk alátámasztani a „kutyacídiumot”, miközben az állatkínzás esetei általában büntetlenül maradnak, hiszen az emberi arrogancia ugyanolyan fokú maradt, csak az alapállás jogosságának indoklása változott némileg. Már nem „a teremtett világ ura” jogcímén, hanem egyszerűen az evolúció győzteseként tehetünk meg bármit az állatokkal. Kísérletezünk rajtuk, szűk ketrecekben tartjuk rabságban őket, irtjuk, vadásszuk, tenyésztjük és levágjuk a különböző fajtákat. Azt hiszem, közmegegyezés van arról, hogy alacsonyabbrendű létformák, hiszen nem tudnak gondolkodni.

*

büntetés van, jogok nincsenek
De ha így van, felelősek lehetnek-e az állatok tetteikért? Látszólag úgy tűnik, ez egy kardinális kérdés, amelyre a válasz a kóbor kutyák tömeges eutanáziája melletti vagy elleni érvrendszert is megalapozhatja. Ám végül, az utolsó ponton minden racionálisnak és pragmatikusnak tűnő érv-máz is lefoszlik a közömbös hárítási reflexről vagy éppen a magáértvaló gyilkolási vágyról: Ha intelligensek, tehát felelősek, akkor pusztuljanak, ha meg nem azok, akkor nem is kár értük, itt ne mind kóboroljanak, ugassanak, harapjanak, veszélyeztessék a gyerekeink életét.

A kutyára mégis talán úgy tekintenek, mint bizonyos intelligenciával rendelkező „magasabbrendű állatra”, feltételezik, van fogalma arról, mi „jó” és mi „rossz” – nyilván ezek nem morális kategóriák, pusztán tanult, „a gazdának jó” és „gazdának rossz” értelmű kvázi-parancsszavak. Azt a kutyát, amely ezeket megszegi, egyes emberek különbözőképpen büntetik: megverik, agyonütik, vagy éppen felakasztják az erdőben egy fára. Ám ez a „büntetési jogcím”, ha el is fogadnánk ennek logikáját, csak az emberhez szocializált kutyákra lehetne érvényes, akiket volt aki megtanítson az emberi világ szabályaira. A kutya „hibája”-e, hogy senki nem foglalkozott vele? Aligha. Nem tudja, hogy „bűnt” követett el. A kutya sem egy racionális lény, és a nevelés, idomítás sem teszi azzá. A kínzást, halálbüntetést sem érti, csak elszenvedi.

*
„könyörgöm, akasszuk fel” – a kollektív bűnösség
Egy kisgyerek halála, történjék bármilyen körülmények között, szörnyű tragédia. És belegondolni is riasztó, milyen iszonyú sok veszélyeztető tényező veszi körül az embert, amíg felnő. A gyermekhalálok vezető oka az autóbaleset, fulladás, tűz, esés, mérgezés. És igen, vannak esetek, amikor a család féltékeny kutyája, a szomszéd megbokrosodott lova vagy éppen egy éhes, szűk ólba zárt, frusztrált hízósertés okozza a gyerek halálát – vagy egy olyan állat, aki senkihez sem tartozik. Például egy elvadult kutya. A tettest elítéljük, esetenként halálát kívánjuk, ami érthető emocionális reakció. A nemrég rohamléptekben elfogadott romániai “kóborkutyatörvény” viszont a kollektív bűnösség elvét alkalmazza: potenciális gyilkosként tekint állatok százezreire. És ha népszavazást tartanánk a kérdésről, a többség biztosan arra ütné a pecsétet, hogy „dögőlyenek meg”.

Egy sajnálatos tragédia vált az utolsó cseppé abban a pohárban, amelybe lassan, de biztosan gyűlt a lakossági elégedetlenség és felháborodás amiatt, hogy „a hatóságok nem kezelték megfelelően a kóborkutya-problémát”. Hát bocs, de ne csodálkozzunk. Bármiféle hatóság is emberekből áll, és pont úgy viszonyult a kérdéshez, mint a közvélemény nagy része: amíg nincs nagy baj, addig nem kell törődni az egésszel, vannak fontosabb dolgok is, mint egy ivartalanítási program megszervezése, és menhely létesítése és fenntartása. Ha pedig kiderül, hogy már régóta nagy baj van, és ennek egyik tünete, azaz a támadás, erőteljes médianyilvánosságot kap, könnyebb döntéshozóként a kutyák ellen hergelni magunkat és a közvéleményt, mint megoldást találni, esetleg elismerni saját felelősségünket.

Annak a kevés civil szervezetnek és önkénteseiknek, akik tettek valamit, folyamatosan azzal kellett szembesülniük, hogy lenézik és megvetik őket, amiért egy ilyen „first world problem” áll tevékenységük középpontjában, és mondjuk miért nem inkább az éhezőkkel foglalkoznak. (Tipikus félrevezető érvelés, amit általában az hangoztat előszeretettel, akinek az éhezők csak ilyenkor jutnak az eszébe.) Nem csoda, ha egyesek közülük szintén radikalizálódnak, és az „ember vagy kutya” konfliktusban fenntartások nélkül az állatok pártján állnak.

Kétféle “állatvédő” van: akik annak nevezik magukat, de csak bizonyos fajok védelméért köteleződnek el, de azokért fanatikusan. Illetve azok, akik – kívülről sokszor érthetetlen – morális megfontolásból egyenlőként tekintenek minden állatfajra. Általános elvük, hogy minden élet értékes, és szükségtelenül, csak azért, mert megtehetjük, ne öljünk. Ne dobjuk a csigát a tűzbe, ne csapjuk le az éjjeli lepkét, ne üssük el akarattal a rókát, nyulat. Kik ők? Naiv panteisták, szentimentális neohippik, ló-nyakába-boruló posztnietzscheiánusok, edzett lélekvándorlók és hipszter faölelők, vagy csak „buddhisták”, értsünk bármit ezalatt. Ám a minden fajra kiterjesztett egyenlőség és testvériség, „az élők közössége” eszméje ritka korszerűtlen egy olyan társadalomban, ahol a közmegegyezés szerint az állati élet önmagában véve értéktelen. S ahol a közutakon a lyukakat mintha tetemekkel foltoznák, bizony egyéb galádságokra is képesek az emberek.

*
divat a road kill, hagyomány a gyilkolás
Angyali arcú falusi néni meséli derűsen, hármat kölykezett a macska, mit csináljon annyi kiscicával – kettőt beletett egy nájlonba, megnyuvasztotta s eldobta őket. Kiskoromban a szomszéd bácsi mindig rejtélyesen azt válaszolta, mikor a nemrég született cicákat kerestem, hogy “tengerészek lettek”. Elképzeltem a cicákat csíkos matrózblúzban – ájemszéjling, ájemszéjling –, dehát a közelben még egy patak se volt, hát mégis milyen vizen hajóznak, Feri bácsi? Vödörben, kislányom.

A háziállatok születésszabályozásának e ma is élő gyakorlata egyesek érvelése szerint a felelősségvállalás kifejeződése volt: azt a célt szolgálta, hogy ne legyenek kóbor állatok, és elsősorban a kutyák ne szaporodjanak el túlságosan. (A macska egyébként kicsit más eset, a többi macskaféléhez hasonlóan ugyanis erősen territoriális, riválisai ivadékait simán kinyírja, megoldja saját magának a születésszabályozást is.) Talán álságos lenne a 21. század nézőpontjából – amikor gyakorlatilag mindenki számára hozzáférhetőek az állatorvoslás modern segédeszközei és módszerei – alapjaiban és visszamenőleges hatállyal elítélni ezt a szükséges rossznak felfogott “ősi” és “végső” megoldást a kóborállat-probléma megelőzésére. Ám érthetetlen az is, hogy vannak, akik ma is képesek teljes mellszélességgel ezen “erdélyi hagyomány” mellett kiállni.

Lassan már unalmas, de úgy tűnik, nem lehet elégszer elismételni: a kóbor kutyák tömeges lemészárlása nemcsak drágább, de kevésbé hatékony megoldás, mint a sterilizálásuk és visszaengedésük. Ezen önmagában az sem változtat, ha egy agresszív, bár ivartalanított példány halálra mar valakit. Mi vagyunk ezért a tragédiáért a felelősek, mert a helyzetet, ami idáig vezetett, mi, emberek idéztük elő. Ha vállaltan arrogánsak vagyunk, és felsőbbrendűeknek tekintjük magunkat, mert ni, milyen jól fölkapaszkodtunk az evolúciós ugorkafán, akkor a morális felelősséget sem hagyhatjuk lenn. Egy kisgyereket mint kivert kutyát pedig nem jó hagyni csatangolni egyedül se parkban, se az utcán, se egy esztena mellett, nem kimondottan az állati eredetű veszély miatt.

*
kivert kutyák ázott szőre vagyunk
Erdőben biciklizve a juhászkutyák néha problémát jelentenek, valamiért nagyon irritálja őket a kerékpár. Vannak technikák a leszerelésükre, és az önvédelmi eszközök használata is szükséges néha (spray, bot, vasalt bakancs vagy akár önvédelmi vagy riasztópisztoly).

Más kérdés, hogy a juhászok általában a megengedettnél jóval több kutyát tartanak, és gyakran tétlenül nézik az ostromgyűrűbe vett turistát. Ugyanezek az ebek télen „munkanélküliek”, sokat közülük elcsapnak csak úgy: lakott területen gyakran jelennek meg felnőtt, nagytestű kutyák télen. Csak csapatban veszélyesek, és általában a tüzelő nőstényeket követve hergelődnek, verekednek, olyankor jó kikerülni őket.

Gyerekkorom óta tartok úgy általában a kutyáktól. Az ismeretlenektől. Főleg, ha kimutatják (éppen ott, éppen akkor, valamiért), ellenség vagyok. De alapállásban barátaink és szövetségeseink, és azért vannak a világon, hogy valahol gazdájuk legyen benne.

Kamaszként bátorságpróba volt végigmenni a városszéli foszladozó betonkerítés mellett a szomszéd negyedbe rövidítve, hiszen ott lakott egy elég nagy falka. Egyszer Kolozsváron támadt ránk egy nagytestű kutyákból álló csapat; ha egyedül vagyok, valószínű nem úsztam volna meg harapás nélkül. De ettől nem kezdek személyes bosszúhadjáratba egy állatfaj ellen. Talán ez is „felsőbbrendűségi arrogancia”: tartom magam annyira racionálisnak, hogy ne gyűlöljem és akarjam meggyilkolni őket.

Valójában dehogy racionális ez az egész. Együttérzek, tehát vagyok.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!