2019. szeptember 22. vasárnapMóric
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város
bdt.transindex.ro

"HAJPÁNT-ÜGY"

Feketemárciusi ifjak

Bakk-Dávid Tímea utolsó frissítés: 10:46 GMT +2, 2013. március 25.

Így lesznek lázadó kamaszokból egy halvaszületett lumpenhipszter-forradalom antihősei. Teliszájjal oláhozó, bozgorozó, jobb sorsa érdemes jelképekkel demonstráló, harcias kis növendék szélsőjobbosaink: a mieink. A tiétek. Neveltük. Neveltétek.


Az egyszeri felső-háromszéki székely bácsit a kilencvenes években megkérdezik, miért szeret részt venni a kézdivásárhelyi március 15-i felvonuláson? “Hát, fiam, amikor ereszkedünk bé jó lassan a szekérrel Bereck felől, s jőnek szembe az autók s mennek haza a hegyen túlra, meg-meglengetem az orruk előtt a magyar zászlót, s olyan jól esik.”

Ha a 15 éves kovásznai román kislány december 1-jén köt trikolór-hajpántot, senki egy szót sem szólt volna. Abból viszont nyilván botrány lenne, ha december elsején mondjuk nagyváradi magyar középiskolások piros-fehér-zöldre festett arccal jelennek meg a vegyes tannyelvű suliban. Aki most azzal az érvvel jönne, hogy jó, de az más, mert a hivatalos zászló a román trikolór, és a hivatalos országos nemzeti ünnep az december 1., azt arra kérném, hogy csak egy pillanatra játsszon el azzal a gondolattal, mi lenne, ha nemzetiségi hovatartozástól függetlenül egyenlő jogokkal rendelkeznénk.

Mindaddig, amíg ezzel másokat szándékosan nem bánt, nem provokál, addig mindenki azt viseljen, amit csak akar. Nyilván nem az a baj, hogy mindannyian ragaszkodunk nemzeti színeinkhez – hanem ha demonstratívan egymás ellenében, direkt negatív reakciók kiprovokálása reményében tesszük ezt.

*

Mikor kamasz voltam, nemzetiszínű karkötőt készítettem magamnak s a barátaimnak. Hordtuk talán a suliban is, sok más karkötő mellett. Volt benne némi demonstratív szándék, igen, de nem a románok felé – románokat nem is nagyon ismertem, s ha ismertem is, nem elsősorban mint románokra gondoltam rájuk. A szomszédban laktak vagy közeli ismerősök voltak, és mind tudtak magyarul.

Kézdin magyarul játszottunk a blokk mögött, és nem emlékszem román-magyar iskolai verekedésekre, amiről szentgyörgyi, brassói fiúismerőseim mint nálukfele jellegzetes megnyilvánulásról számoltak be később. Ez persze behatárolja a tapasztalataimat. Belátom, hogy egy jelentősebb számú más nemzetiségű lakossággal rendelkező városban, mint amilyen Kovászna vagy Sepsiszentgyörgy, ezek a konfliktusok feltehetően kiélezettebbek voltak és most is azok. Belátom, fogalmam sincs arról, milyen egy vegyes tannyelvű iskolába járni diákként és tanárként egy ilyen városban, milyen lehet állandóan és kényszeresen viszonyulni valahogy a másik csoporthoz. Ez az együtt-mégis-külön vegyes iskola – amely feltételezhetően kényszermegoldást jelent az oda járók többségének – egyrészt annak lehetőségét hordozná elvileg, hogy barátkoznak, szocializálódnak egymás közt a diákok. Másrészt minden apró gesztus, vagy – amúgy természetes, korral járó, impulzív és lázadó – attitűd, megnyilvánulás felfokozottabban csapódhat le, felnagyítódhat, és


az együttélés finom egyensúlya helyett

hidegháborús állapotokat idézhet elő. Reméljük, nem ez történik, és a közelgő “Iskola másként” héten sikerül valamiképp tematizálni, feldolgozni a történteket, enyhíteni a hangulatot.

A karkötő a kilencvenes évek végén néma tiltakozás volt a kötelező román nyelvű “románok történelme” érettségi, a román földrajz, a kolozsvári piros-sárga-kék padok, a román média gyakori magyarellenes kirohanásai ellen. Legalábbis most így gondolok vissza erre, de lehet, nem is fogalmazódott meg konkrétan, minek volt. Szabadság volt, van, természetes kéne legyen elvileg az ilyesmi.

*

Fontos, hogy románok emelnek szót az ügy felfújása ellen, és magyarok írnak le megannyi pozitív kicsengésű történetet románokkal való baráti kapcsolataikról, ez mindenképp szükséges reakció az utóbbi hetek román-magyar ellentétté avanzsált incidensei ellenében. Csak kicsit úgy érzem, elsikkad talán a leglényegesebb aspektusa a dolognak.

Arról a nyomasztó közhangulatról beszélek, ami oda vezethet, hogy 15 évesen egy ember tele van gyűlölettel egy másik nemzetiség tagjai iránt. Ha közvetlen környezetében, családjában, barátai között ez a normális, akkor mit is várunk? Rendszerből levezethetetlen csodát?

Egy ideális világban állandó baráti gesztusok történnének, ajándékozódnának egymásnak, amelyekkel bizalmat lehet építeni különböző etnikai közösségek között. Nem ütköznének állandóan a halmozott kisebbségi önvédelmi mechanizmusok, nem kellene minden generációnak


az előtte lévők történelmi sérelmeit is cipelnie

a nyakában, míg végül ez a teher szinte agyonnyomja, belekényszeríti egy öröklött szerepbe, amit vagy vállal, vagy árulóvá válik.

Szegény kislány, aki azt hiszi, tényleg örökölt a gyűlölete a magyarok ellen, mert hiszen az apja is így érez! És most ezzel az üggyel valóban áldozattá vált, és most már konkrét oka is van az utálatra. (Azt hiszem, elvesztettünk egy magunk oldalára állítandó székelyföldi román fiatalt autonómiaügyben, de most talán ez a legkevesebb.)

Itt vagyunk összezárva. Együtt rójuk a gyűlölet-bántás-megbántottság-gyűlölet végtelen köreit, s ha valaki kihull a mókuskerékből, az új generáció majd a helyére áll, frissen, tettre készen, innovatívan. Facebook-eseményt szervez, flash-mobot tart, gerillakampányol: ősi(nek tűnő) érzéseket korbácsol, felvonul, uszít, provokál, megoszt és lájkol(tat). S a hangos többség nekik szurkol mindkét oldalon, hogy “lám, a mai fiatalok közt is vannak, akiknek fontosak a nemzeti érzések”. Ez a közvélekedés, hogy ez egy jó dolog: kiállni, megmutatni nekik, a másik csoportnak. Be kell jó előre oltani a gyereklányokat is mit méhnyakrák, fenét – a tolerancia ellen.


Így lesznek lázadó kamaszokból feketemárciusi ifjak,

egy halvaszületett lumpenhipszter-forradalom antihősei. Teliszájjal oláhozó, bozgorozó, jobb sorsa érdemes jelképekkel demonstráló, harcias kis növendék szélsőjobbosaink: a mieink. A tiétek. Neveltük. Neveltétek. (Magyarul vagy románul beszélnek, mindegy, feltehetően abban éreznek együtt, hogy közösen gyűlölik a cigányokat, meg a Harlem Shake szerintük cool.)

*


Március 15. és december 1. – két dátum, két nemzeti ünnep, két “unió Erdéllyel”, két összeegyeztethetetlennek tűnő paradigma. A történelem két párhuzamos álma különböző nyelveken szól a kollektív álmodókhoz, hát basszus, ébredjetek már fel. Itt élünk mind, jól-rosszul, erdélyiek, nekünk jelentenie kell valamit ennek a létnek, nemcsak olcsó kelet-európai munkaerő vagyunk az EU-nak, és nemcsak a romantikus nacionalizmus a megváltás a mindennapokból, hé, figyu, magyarok, románok, székelyek, cigányok, kedves testvéreim!

Ahelyett, hogy szaktörténészekre bíznánk a tények feltárását, a sérelmek, visszaélések, tragédiák, áldozatok számlálását, s felismernénk: a másik ember, aki a másik három színt viseli homlokán, nem bűnös, legfeljebb saját “öröklött” ressentimentjének áldozata – ahelyett, hogy tiszteletben tartanánk egymás szimbólumait, ünnepeit, s miért ne: elmebaját, hát itt és most online szájkaratézunk, trollkodunk, gyerekeket fenyegetünk, tüntetni készülünk?! Miért ez az oldal a hangosabb?

Magyarok, románok, székelyek: csemetéitek eltorzított elf-gyerekekből orkokká cseperednek a szemetek előtt – kiálthatná már valaki. De akit esetleg aggaszt is ez az egész, inkább hallgat,


s amíg nem muszáj megszólalni, inkább elnéz

az újjobboldalas-vármegyés betyár- és hajdú-apródok provokatív gesztusai, megjegyzései fölött. Esetenként legyint, hogy “feltűnési viszketegség” vagy próbálja nyugtatni magát, hogy “ó, hát nem is csinálnak semmi rosszat, csak mindenféle zászlókat lengetve felvonulnak” vagy “voltaképpen nem rasszisták, csak nemzeti érzelműek, és érdekli őket a történelem”.

Felháborító, szívfájdító, és egyszerre hisztérikus és tehetetlen röhögésre késztető.

*

Megpróbálom körbeírni a “hangos többség” és a “közvélekedés” terminusokat. Kilenc év Kolozsvár után közel öt éve ismét Székelyföldön élek, beszélgetek közeli és távoli, vagy éppen ismeretlen emberekkel, stoppolni és kocsmázni is szoktam, s úgy érzem, ily módon eléggé tekintélyes mintát gyűjtöttem mainstream diskurzusokból. A szinte általánosnak mondható cigánygyűlölet közös élménymegosztásán kívül (ez lehet “ártatlan” vicc, személyes hangvételű sztori vagy csak egyszerűen a bevett előítéletek szajkózása) az emberek nagy előszeretettel háborognak együtt “a románok” vagy “a magyarok” viselt dolgain: hogy már megint mit mondtak a tévében, mit írtak az újságban, ezt és azt tervezik ellenünk!

Nyilvánvalóan nem a szomszéd Ionutra vagy Jánosra gondolnak, hanem inkább politikusokra és véleményformálókra, de ezt mindig mindenki elfelejti pontosítani, csak ha figyelmeztetést vagy jelzést kapnak erre vonatkozóan, akkor jegyzik meg, hogy ja persze, nekik semmi bajuk a románokkal/magyarokkal általában.

Felnőtt emberekről beszélek, akik általában boldogulnak a másik nyelvén is, szocializálódnak egymás között, a hétköznapjaikat békésen élik, benőtt a fejük lágya, van jó adag személyes tapasztalatuk más nemzetiségű emberekkel való interakciókról, katonaságban, egyetemen vagy munkahelyen szerezték; pragmatikusak, talán elítélik, de alkalmazzák az “ügyeskedési technikákat” (smecherie); ha néha hőbörögnek is, s elénekelnek pár nackó nótát, kijózanodnak, és többnyire segítőkészek akkor is, ha a másik nyelven szólsz. Emberek. Emberiek.

Alapvetően normakövetőek, próbálnak beleolvadni a tömegbe, meghúzódni a Gauss-görbe alatt, és az esetlegesen rakoncátlankodó egyéni gondolatokat ahhoz igazítani, amit a politikus, a pap és a kedvenc publicista mond. Átérzik. Magukévá teszik. Alapjában véve tehát


egy alakítható, befolyásolható tömegről beszélek,

amely anélkül kap fel jelszavakat, gondolatokat, fogad el axiómákat, hogy különösebben elgondolkodna arról, ez mennyiben mond ellent mondjuk a meglévő elveinek (pl. ha magát kereszténynek vallja, hogy fér össze ez a rasszizmusával). Ők a hangos többség – gyanítom, szám szerint is ők vannak többen. Hiszterizálhatóak. Egymás ellen fordíthatóak. Nem tudom, valaha valaki megtanította-e nekik a kategorikus imperatívuszt; értették-e a második parancsolatot, vagy csak bemagolták; tudják-e, hogy az empátia nem betegség?

Nem “jók” és nem “rosszak” – de nagyrészt szegénységben élnek, harc van az erőforrásokért, korruptak a vezetők, ez frusztráló, megértem. A bűnbakkeresést is megértem, csak nem tudom elfogadni. És a gyerekek radikalizálását, párhuzamos etnikai rezervátumokba kényszerítését.

*

Tavaly ősszel voltam egy nemzetközi, balkáni multikulti képzésen, rengeteg ex-jugoszlávval, akik mellesleg állandóan közös nyelvükön beszélgettek, ha többségben voltak. Első este, érkezéskor felfigyeltem egy feldúlt, magas lányra. Tört angolsággal közölte, megy haza. Kosovska Mitrovicából érkezett, ő volt az egyetlen koszovói szerb résztvevő.

Kiderült, a szervezők egy koszovói albán lánnyal rakták egy szobába. Ő cserélni akart, egy másik szerb lánnyal egy szobában lakni. Erre a belgrádi HQ azt találta mondani neki: te “túlságosan” szerb vagy, ez nem fér össze a workshop szellemiségével. Lenackózták és lerasszistázták tehát, eközben meg két macedón lány, aki együtt akart lenni egy szobában, simán lepasszolta eredetileg kiosztott szobatársait a szervezők megkérdezése nélkül.

Eltökéltem magamban, én megoldom ezt a helyzetet: győzködtem, maradjon, hiszen ha ezt a konfliktust sem tudjuk kezelni, mi a fenének gyűltünk itt össze, akkor hamis az egész multikultiság. Nézd, mondtam neki, Magyarországtól is elvették Erdélyt, mint Szerbiától Koszovót, mégis, itt vagyunk románok és magyarok, együtt utaztunk ide, megférünk, elférünk, neked is itt a helyed. De nem ez volt számára a kérdéses – hanem az igazságtalanságnak érzett megbélyegzés háborította fel,


ami ráadásul egy másik szerb részéről érte arculcsapásként.

Gondolhatjátok, hogy azután – hazautazva a kettéosztott városba, abba a pattanásig feszült etnikai stresszbe, amiből vette a bátorságot kiszakadni azáltal, hogy egyáltalán jelentkezett erre a nemzetközi cuccra – mi volt a véleménye az egészről.

Amerikai résztvevőtársunk utilitarista megközelítésére már sajnos nem volt igény senki részéről. Ő azt kérdezte csodálkozva, hogy de hogy is gondolták már első körben, hogy egy szobába teszik őket?

Hát, mit mondjak, csúfos kudarcot vallottam nemzetközi konfliktuskezelésből. Román kollégám vigasztalt, hogy “hagyd, mi ezt nem érthetjük”.

Nem tudom, nem vagyok biztos benne. Sabinát vagy a vele egykorú HVIM-es gyerekeket, akik az eseményekkel sodródva új, vonzó, törékeny, fiatal jelképeivé válnak manipulált románok és magyarok tömegeinek, muszáj megértenünk.

Nem tudom, mi a megoldás. Sok bölcs ember kéne, de honnan? Aki csak okos, az vigasztalan hiábavalóságnak látja az egészet. Feloldhatatlan értékkonfliktusok, senkinek nincs igaza, mindenkinek igaza van. Ami egyre biztosabbnak tűnik, hogy a megbélyegző felháborodás sehova sem vezet, csak tovább radikalizál.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!